Traumák a nyeregben - Hogyan utáltassuk meg magunkkal és másokkal a kerékpározást?

Veló Világ

Minden bizonnyal sokkal egyszerűbb lenne minden, ha mindazok, akik hasonlóságot vélnek felfedezni a maguk, illetve a szerző kerékpározási szokásai között, az ő példáját követnék. Karafiáth Orsolya megrázó vallomása.

Biciklizni jó! Tudom én ezt, jól tudom valahol a szívem mélyén. Hogy minden csodálatom ellenére mégsem lettem vagány biciklis nő, annak köszönhető, hogy az átélt traumák meggyőztek, jobb, ha csak távolról csodálom a kerékpárosok színes világát, és a velük való kapcsolatom kimerül abban, hogy előszeretettel viselek biciklialkatrészből készült táskákat, ékszereket. Mert azoktól még senki meg nem sérült, sem testileg, sem lelkileg.

Az első fájdalmas élményen rögtön az első háromkerekűmhöz kapcsolódik. Hétéves lehetettem, máig fel tudom idézni azt az örömöt, ami elöntött, mikor a gyönyörű, citromsárga műanyag csoda tulajdonosa lettem. Akkoriban költöztünk a Kodály köröndről Halásztelekre, aminek épp emiatt örültem egyedül – a belvárosban ugyanis hiába sírtam, nem engedtek biciklizni. A ház, ahol éltünk, olyan társasház volt, amit a fiatal szülők egyfajta mókás kommunaként működtettek, a ház bejárati ajtaján kívül nem zártuk külön a lakásokat, így a tárolókét sem. Az egyik ilyen nyitott raktárba került be az én kis citromsárgám is. Az első nap mámora után másnap már nem találtam a többi cucc között. Zokogva kerestük, az egész család. És egyszer csak, az udvarra lépve, mit látunk? A kövér és frusztrált Zolika fekszik mellette. Talán azért, mert ráülni nem tudott. Amikor meglátott minket, a magasba emelte a biciklimet, és pörögni kezdett vele, majd egyensúlyát vesztve a falnak csapta a gépet. Talán ez volt a bosszúja azért, mert az iskolában sokan azzal szórakoztunk, hogy smirglivel végigszántottunk a redős, hófehér nyakán.

false

 

Fotó: Fortepan.hu

 

Ezután egészen gimis koromig nem érdekelt a téma, igaz, közben – magam sem tudom, mikor – megtanultam kétkerekűvel is bringázni. Szóval, nem érdekelt a dolog, csakhogy a jó fejek biciklivel jártak a gimnáziumba. Kaptam is mountain bike-ot, ami egészen a harmincas éveim elejéig velem maradt.

De még azzal sem tudtam legyőzni az emelkedőket, így az iskolába menet jobbára toltam a biciklit, csak az utolsó métereken ültem fel rá (illetve hazafelé), egyszóval elég dicstelen kísérlet volt ez a vagánnyá váláshoz. Egy idő után a pokolba kívántam az egész tologatósdit, de akkor már végig kellett csinálnom. Alig vártam a telet, mikor meg lehetett szabadulni a tehertől. Később albérletről albérletre hurcoltam magammal a kerékpárt, de fel nem ültem rá, egészen addig, míg 24 éves korom körül el nem határoztam, hogy most aztán lefogyok. A spor­tot mindig elutasítottam, de az, hogy biciklizzek, nem volt ellenemre. A kétezres évek elején jártunk, alig volt még valamire való bicikliút, utólag visszatekintve nem is értem magam, miképp mertem az én képességeimmel a városban közlekedni. Szemüveg nélkül alig látok, ám kerékpározáshoz nem mertem soha felvenni, féltem, hogy esetleg leszarja egy madár, vagy a sebességem miatt szétkenődik rajta egy rovar, és készen is lesz a sajnálatos baleset. A hirtelen zajoktól is rettegtem, ezért mindig üvöltött a fülemben a zene, így esélyem sem volt, mondjuk, egy dudát meghallani. Nem volt se csengőm, se macskaszemem, se sisakom, se mellényem, azt se tudtam, hogy szükségem van ilyesmire. A KRESZ-t pedig egyáltalán nem ismertem, viszont nyugodt szívvel hazakerekeztem teljesen részegen is bárhonnan. Mindezeknek együtt köszönhető az, hogy a végén (értem ezalatt a biciklis karrierem végét is) elütöttek. Egy kerti mulatságon voltam, a Szépvölgyi út tetején, éjféltájt már alig tudtam feltornászni magam az ülésre, de szokásomhoz híven zene be, és rajt. Gyönyörűen suhantam lefelé, szép íveket tettem, élveztem. Aztán egyszerre csak nem volt semmi. Csak kis idő múltán riadtam arra, hogy valaki élesztget, és káromkodik, mint egy kocsis. Igen, kocsis volt, egy gépkocsivezető, aki, mint később kiderült, szintén sokkot kapott. Óriási szerencsém volt a sövénnyel, ami felfogott, és ami miatt egy-két horzsolással megúsztam. Mindenesetre többé nem ültem fel arra a biciklire. Ott pihent kikötve a szépségem a lakás előtt sokáig. Olyan sokáig, hogy a szuperbiztos lánc kódját is elfelejtettem. Eltelt vagy tíz év, és tavaly nyáron ismét nyeregbe ültem: vidéki tartózkodásom idejére kölcsönkaptam egy kempingkerékpárt, ott azért mégis más… Mentem is vele úgy 200 métert, illetve mentem volna, mikor egyszer csak azt éreztem, hogy valami nem stimmel, őrült erővel kell uralnom a gépet, és így is mintha kifutna alólam. Végül egy szánalmas mozdulat után az árokban kötöttem ki. A bicikli ugyanis egyszerűen „szétnyílt”, mintha valaki félbehajtotta volna. Teljesen kikészültem, és csak jóval később tudtam meg, hogy meg kellett volna húzni egy bizonyos csavart.

Figyelmébe ajánljuk