Egyre több utcán jelennek meg az élénksárga kerékpárnyomok, azaz az úttestre felfestett, különálló – kiépített saját út vagy elkülönített sáv nélküli – bringát ábrázoló piktogramok. Nyilván boldog mosolyt csal minden arcra, hiszen ki ne szeretné néhány méterenként kedvenc közlekedési eszközének jó érzékkel és művészi tehetséggel stilizált festményét megcsodálni a betonon? Mert a gondoskodó főváros ilyesfajta kedveskedései nagyjából pont ennyire hasznosak.
És újabb demonstrációi annak, miként is gondolkodik a városvezetés és a BKK a kerékpáros közlekedésről (amit oly megértően neveztünk dilettánsnak a nagykörúti felújításokról elmélkedve). Hogy például van-e összetett és pontos elképzelése arról, mit is jelent a fogalom, hogy kerékpárút? Mi a jelenség célja, haszna, értelme?
Vannak országok, ahol úgy gondolják, a kerékpárutak egy sor biztonságtechnikai megfontolást figyelembe véve, a veszélyek minimalizálásával, az útépítéseknél érvényesítettel megegyezően ésszerű kialakítással, a kényelem biztosításával kifejezik és bizonyítják, hogy a bicikli a közlekedés egyenrangú résztvevője. Nálunk ezzel szemben azt a benyomást keltik, hogy a legtöbb, amit az utakon valami érthetetlen hóbortból kerékpárral szaladgáló, kissé idegesítő csodabogarak érdekében tenni lehet, legfeljebb annyi, hogy elismerjük a létezésüket, és kifejezzük, hogy amit csinálnak, végső soron azért nem illegális. A belvárosban évek óta nem történt komolyabb kerékpárút-kialakítás vagy -fejlesztés, ehelyett szinte kizárólag a valódi értelemmel alig bíró egyéb kategóriás és gyakorlatilag nulla befektetéssel és gondolkodással megoldható „fejlesztések” zajlanak: az úttestre vagy a buszsávokba festett piktogramok és az egyirányú utcák kerékpárosok számára történő kétirányúsítása.
Az előbbinek – a piktogramoknak – ugyanis egyetlen haszna van mindabból, amit afféle utópiaként leírtunk: láthatóbbá teszi az autóval közlekedők számára a kerékpárosokat, és ezzel megteszi az elképzelhető legeslegkisebb, mikroszkopikus lépést a bringák forgalomba integrálása felé. Ennyi. Ennek az intézkedésnek ugyanis alig van több értelme, mint ha mondjuk a gyalogos átkelőhelyek mellé fekete festékkel felírnák a járdára egy nyíl kíséretében, hogy ZEBRA. Hiszen teljesen evidens, sőt a KRESZ szerint kötelező, hogy ahol nincs kerékpárút, ott a kerékpár az úttesten közlekedik, ilyen helyekre piktogramot festeni tehát nem több forgalmi tautológiánál. Majdnem ugyanez a helyzet a buszsávokkal is: bár szigorúan olvasva a KRESZ-t, valóban a buszsáv és az első autós sáv között kellene a bringával haladni, de ez valójában csak szabályozási hiba, amelyet sem a kerékpárral közlekedők nem tartanak és soha nem is tartottak be, sem a rendőrök nem törekedtek soha a betartatására, és nincs is rá szükség semmilyen szempontból sem.
Aki ezeket a piktogramokat felfesti – azaz többnyire a kerületi önkormányzatok a BKK hozzájárulásával –, nem tesz mást, mint érzéki sóhajok kíséretében kényezteti önmagát: választáskor, pályázatokon el lehet mondani, hogy ennyi és ennyi méteren biztosította a kerékpárosok akadálytalan, önfeledt száguldását, miközben vidáman meg lehetett spórolni a közlekedésbiztonsági megfontolásokat, a megoldáskeresést a felmerülő problémákra (kanyarodósávok, parkolás stb.). Olyan ez, mintha egy óvónő elkerítene kétszer két méter homokot a sivatagban, és melléírná egy táblára: HOMOKOZÓ.
Nehéz az ilyesfajta politikusi törekvésekkel nem egy kalap alá venni az egyébként hasznos ötlet Budapestre jellemző elsilányítását: az egyirányú utcák bringás behajthatóságát. Amit alighanem azért találtak ki, mert a lassabb kerékpárokkal az autóknál sokkal nehézkesebb az egyirányú utcákhoz igazodva adott esetben óriási kerülőket tenni vagy ezekhez igazodva ésszerűen megoldani a bringaút-hálózat ésszerű kiépítését, ráadásul bizonyos kisforgalmú és széles utakon csak két autó nem fér el egymás mellett, de egy autó és egy bicikli már derűsen. Csakhogy ilyen útból Budapesten, pláne a belvárosban azért nincs túl sok.
| ||
Így aztán egyre több az olyan egyirányú út, ahová annak ellenére mindkét irányból behajthatnak a kerékpárosok, hogy még egy autó is nehezen fér el. Ennek a fentiekkel ellentétben pislákoló szikrányi haszna sincsen, kárt annál többet okoz. Nemcsak arról van szó, hogy az ilyen, nem eléggé körültekintő gyakorlat nyilvánvalóan veszélyes autósra és bringásra egyaránt, de arról is, hogy jelentősen képes visszavetni a kerékpáros közlekedés elfogadottságát. Hiszen a satufékre kényszerülő vagy netán letörő visszapillantójú autóst a legkevésbé sem érdeklik a közlekedéspolitikai megfontolások, ő rossz esetben csak annyit fog látni, hogy a barom bringás szabálytalanul közlekedik, jobb esetben azt, hogy a biciklisták tönkreteszik az amúgy is nehézkes városi közlekedést. Pláne, ha – mint oly sok pesti utcában – az útkezelő hagyja az évek során tökéletesen lekopni a piktogramot, hogy a bringásnak mentsége se legyen, és nem gondoskodik a táblák körültekintő kihelyezéséről a kereszteződéseknél, gyalogátkelőknél.
Ha az ember kellően pesszimista, egy-egy olyan napon, amikor a hajnali ködből újabb sárga piktogramok bújnak elő, még rosszabbul is érzi magát, mint azelőtt: már megint gondolt valaki a kerékpáros közlekedésre, de már megint nem oldott meg semmit a terület ezernyi valós problémája közül.
