Kétségtelen, hogy valamennyi érintett közül a Depeche Mode – ez az eleven jégkorszaki maradvány – bír nálunk és még a világ számos pontján a legnagyobb rajongói körrel, de ők azok, akiknek produkcióját a kevéssé elfogultak is fokozott figyelemmel várják. pedig épp a DM esetében lenne fontos, hogy kellő önfegyelemmel el tudjunk tekinteni attól, honnan is jöttek, s minden egyes albumot saját jelentőségén mérjünk le. Ennek ellenére a kérdés persze továbbra is az, hogy megvan-e bennük az a teremtő erő, a kreatív energia, a mondanivaló, s némi újító energia is, ami ahhoz kell, hogy a produkciót önmagában, vagyis a legendától és a nosztalgiafaktortól függetlenül is komolyan vegye a befogadó. Kétségtelen, hogy ezek a sorstársaikhoz mérve is szigorú kritériumok, de a DM kreatív beltagjai, Dave Gahan énekes és Martin Gore mindenes/örökös szerző saját önjáró produkcióikkal (utóbbi ráadásul a DM-alapító Vincent Clarke-kal közösen, VCMG néven kiadott technószerű lemezével is) állandóan magukra irányítják a figyelmet, és ezek a látszólagos kitérők is a soron következő Depeche Mode-lemez iránti várakozást sokszorozzák meg.
Több mint húsz éve, az 1993-as a Songs of Faith and Devotion óta szabályos időközönként, négyévente megjelenő Depeche-lemezek készítésekor ugyanazokkal a kihívásokkal küszködnek az alkotók: megújulni, közben megtartani, ami jó, és hozzárakni, amit a folytonosan változó zenei világ kínál, ráadásul úgy, hogy az egész többnek látsszon, mint a következő turné promóciója. Az ezredforduló után ez hol sikerült, hol nem. Így utólag a 2005-ös Playing the Angel az erősebbek közé tartozik, a két legutóbbi, a 2009-es Sounds of the Universe vagy a négy évvel ezelőtti Delta Machine viszont a kivitelezés eredendő gyengéivel küzdött, így még az erősebb dalok is elvesztek a nem eléggé gondosan kiformált, izgalmasnak jóindulattal sem nevezhető zenei kulisszában.
Úgy tűnik, az idei albumot, a Spiritet sokkal komolyabb előkészületek, gondosabb munka előzte meg, legalábbis ez látszik az eredményből. Jót tett neki, hogy szerződtették James Fordot, a Simian Mobile Disco nevű agyas e-tánczenei duó egyik felét, a respektált producerzsenit, aki elektronikus és gitárzenei produkciókkal is gyakorta dolgozik együtt, ráadásul nemcsak alkalmazkodni tud megbízóihoz, de alkotó módon bele is rakja a saját ötleteit a zene szövetébe. Jórészt neki köszönhetően alakult ki izgalmas egyensúly a végig hangsúlyos, modern elektronikus tánczenei elemeket sem nélkülöző szintetikus mintázat és a Martin Gore sajátos védjegyének tekinthető nyers gitárjáték között. De ezúttal a dalszerzőkettős is elemében volt! Azért is fogalmazunk így, mert a dalok zömét jegyző Martin Gore mellé felnőtt Dave Gahan is, aki négy dalt jegyez társszerzőként, és ezek közül a szinte seggrázósan lüktető You Move és a lassú sodrású, de ellenállhatatlan Cover Me mindenképpen a legerősebb darabok közé tartozik.
Amennyiben az egyik kulcsdal – Where Is The Revolution? – címéből kiindulva valami forradalmit keresünk a dalokban, pláne azok hangulatában, szövegében, akkor azt a dühödt keserűséget kell említeni, amellyel a DM korunk hanyatlónak tűnő, sok tekintetben a kőkor felé haladó technológiai civilizációját nézi – ez süt már az erős felvezetésnek szánt nyitódarab, a Going Backwards rockos lüktetéséből is. Ez az explicit kultúrkritika eddig – legalábbis ilyen kiforrottan – hiányzott a repertoárból.
Annak is örülhetünk, hogy Gahan előadóként is a csúcson van: egyre markánsabb tenorján egyaránt jól szólnak a szerelmes dalok s a másfajta szenvedéllyel teli kiáltványok is. Jól tesszük tehát, ha minimum egy szolid, elismerő biccentéssel illetjük a Depeche Mode friss produkcióját.
Mute/Columbia 2017
