Ha a Sziget a költséghatékony tudatvesztést kardinális erénynek tekintő nyugat-európaiak jelentős keleti menedéke, akkor a Volt a magyar gimnazisták mennyországa. Ennek köszönhetően a négynapos soproni fesztivál a hangulatot tekintve maga mögé is utasítja a zenei kínálatában persze sokkal erősebb budapestit: tizenvalahány Szigetet megélt, diszkréten kiégett budapesti fesztiválveteránokként legalábbis alig tudtunk betelni a már a nyitónapon hatalmas tömeget pörgető fesztiválon tapasztalt romlatlansággal, amely az idei nyár slágere, a közszeméremsértés határáig rövidített farmersortok elburjánzása dacára faltól falig ért. A vakációzó kamaszok tömeges jelenlétének szerda este persze nem csupán a felhőtlen atmoszféra miatt, hanem azért is lehetett örülni, mert az ő vélt, de inkább valós igényeiknek megfelelően a kevéssé kifinomult elektronikus tánczene irányába eltolt Nagyszínpadon ezen a napon heroikus kísérlet történt arra, hogy helyreállítsák a szemükben a gitárok némiképp megtépázott tekintélyét. És itt most még véletlenül sem a kiszámíthatóan unalmas fesztiválhúzásnak mondható Tankcsapda-Thirty Seconds To Mars páros felléptetésére gondolunk, hanem arra, amit e két zenekar között a maga bő hatvanperces műsorával a hazánkba most először eljutó Queens Of The Stone Age produkált.
| ||
Az amerikai zenekar tíz éve az úgynevezett új rockforradalom legsikeresebb alakítója volt a White Stripes mellett, de tíz éve persze sok idő, és a QOTSA ebből ráadásul az elmúlt hat év jelentős részét parkolópályán töltötte. Mindez azonban, úgy tűnik, nem nagyon érintette a zenekar ikonikus státusát: szerda este a nagyszínpad elé zsúfolódott tömeg a szövegében szokatlan lírai magasságokba emelkedő (ismételjük át: Nicotine, Valium, Vicodin, Marijuana, Ecstasy and Alcohol…C-c-c-c-c-Cocaine) Feel Good Hit Of The Summer letaglózó indítása után ugyanis gyakorlatilag az összes számba felettébb aktívan bele-belekapcsolódott. A QOTSA pár hete egy sűrű, lassú, melankóliával teli lemezt adott ki, a koncertet viszont nem a Like Clockwork világa határozta meg. A Volt közönsége fesztiválokra kalibrált, vérbeli best of programot kapott, amelyben előkerült (mindjárt az elején!) a No One Knows, a robotikusan kattogó Sick, Sick, Sick, a fülledt Make It Wit Chu (melyben Josh Homme nyugodt szívvel rábízhatta az egész refrén eléneklését lelkes közönségére), vagy azok a különleges, élőben kifejezetten eksztatikus dalok (A Song For The Dead, Millionaire), amelyek egészen olyanok, mintha vad elektropopslágerek harsány szintetizátorhullámait írták volna át bennük gitárokra.
A talpig feketébe öltözött, brutálisan feszesen játszó zenekarban továbbra is a frissen kopaszra beretvált fejével Teknőc Ernő és egy hadszíntérről visszatért, all-american százados különös keverékét megvalósító Josh Homme az egyetlen igazán karizmatikus figura, de az új dobost, Jon Theodore-t feltétlenül érdemes még megemlíteni, mert végre olyan ember dobol a Queensben, aki nem tekeri élőben a kelleténél kicsit gyorsabbra a dalokat (plusz az If I Had a Tail alapjait leheletfinoman képes diszkréten diszkósra venni). A hol vakító színeket, hol fenyegetően közelítő varjúcsapatot vagy sivatagi motelek neonfényes homlokzatát a zenekar mögé illesztő, meglehetős vetítés persze gondoskodott róla, hogy a zenészeken kívül is legyen mit bámulni a higgadtabb percekben – ilyen pillanatok azonban, legnagyobb szerencsénkre, nemigen akadtak ezen az édes nyári éjszakán.
VOLT fesztivál, július 3.
