Lehet, hogy most sokan emlegetik a végzetet, hogy milyen is a sors, ám a majdnem posztumusz lemez, az immár „sokatmondó” Blackstar azt sejteti, hogy ez így, együtt: időzítve volt.
„Hihetetlen nagy élményt okozott számomra a teljesítménye, hogy ilyen állapotban (…) bemászik a koporsójába, viccel.” Najmányi László Halász Péter temetési performanszáról írt sorai jutnak az eszünkbe, az volt ennyire tudatosan időzítve a végső távozáshoz, noha Bowie természetesen más eszközökkel dolgozott. De úgy tűnik, ahogy Halásznak, úgy neki is az volt a legfontosabb, amit barátja és legsikeresebb lemezeinek producere, Tony Visconti írt Facebook-bejegyzésében, hogy a halála ugyanolyan legyen, mint az élete: „egy műalkotás”.
*
Todd Haynes 1998-ban forgatta Velvet Goldmine című filmjét, ami a hetvenes évek elején tomboló divathullámnak, a glamrocknak akart emléket állítani. Annak a rövid kalandnak, ami Bowie számára a világhírt hozta el, hiszen a műfaj csúcsteljesítménye, az 1972-es The Rise and Fall Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című album után vált szupersztárrá. Már a film címe is egy Bowie-dal volt, sőt, a sztorit is a Ziggy Stardust-turné ihlette, bár az sem véletlen, hogy éppen Bowie volt az, aki a leginkább elhatárolódott a produkciótól, sőt, még a dalait sem engedte felhasználni. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a film nyitójelenete – melyben az űrből érkező kisfiú azt mondja megrökönyödött tanárának, hogy popbálvány szeretne lenni – tökéletesen ábrázolja azt a tudatosságot, ami Bowie pályafutását a kezdetektől jellemezte. Mi több, Haynes a „kezdetekkel” sem nagyon lőtt mellé, az életrajzi adatok szerint ugyanis David Robert Jones (ez az eredeti neve) szinte gyerek volt, amikor magával ragadta a rock and roll: „Az Úr hangja” – mondta állítólag, amikor meghallotta Little Richardot a rádióban.
Utólag úgy tűnik, hogy már ekkor tisztában volt képességeivel, tudta, hogy sztár lesz. Ezért alapított zenekart 15 évesen, ezért törekedett már gyerekként arra, hogy ő legyen a legtrendibb srác Londonban, ami a hatvanas években a világ közepe volt. A képek nem hazudnak: David Robert Jones kamaszként ott feszít a korabeli divatlapokban, nyomulását pedig jól mutatja, hogy már 1964-ben, 17 évesen megjelenik az első kislemeze, a Liza Jane/Louie Louie Go Home, amit Davie Jones with the King Bees néven jegyez – már-már pofátlanul koppintva az akkori Rolling Stonest.
Három évvel későbbi első, immár David Bowie néven és címmel kiadott lemeze (a névváltoztatásra azért volt szükség, mert az akkor menő Monkees énekesét Davy Jonesnak hívták) sem egy nagy szám, de már legalább a Kinkset idézi – erre sem volt kíváncsi senki.
S talán éppen ez a mi szerencsénk. Ha az elszánt, ám „kiforratlan” bálványjelölt ugyanis mindjárt ezzel az első albumával befut, könnyen lehet, hogy ugyanúgy el is tűnik hamarosan a süllyesztőben, mint a korszak roppant népszerű, ám azóta legfeljebb a retró-válogatáslemezekről ismerős egy-két slágeres előadói, mint maga Davy Jones. Azt már sose tudjuk meg, hogy tudatos döntés volt-e a részéről, vagy csak szimpla megérzés, hogy kár tovább erőlködni… De annyi szent, hogy élete egyik legjobb döntése volt, hogy az első albuma után hagyta a fenébe a karrierjét. 1968-ban hátat fordított a szórakoztatóiparnak, és inkább felfedezőútra indult: megfordult New Yorkban, Andy Warhol Factoryjében, járt Tibetben, csatlakozott egy pantomimtársulathoz, és így tovább. Márpedig egy mindössze húszéves reménybeli popsztár esetében egy ilyen húzás legalább akkora lázadás volt, mint az akkoriban menő virággyerekeké a szüleik vagy épp a kapitalizmus ellen. Csakhogy eközben egy sor olyan dolgot megtanult, amit visszatérve a popbizniszbe, még csak ő tudott. És talán már ekkor rájött arra az egyszerű igazságra is, amit csak a legnagyobbak vesznek komolyan: mindenkinél egy lépéssel előrébb kell járni, persze ki kell várni a megfelelő pillanatot. Nem volt türelmetlen, jól tudta, hogy az ő ideje akkor jön el, ha véget ér a hippikorszak, vége a nagy összeborulásoknak, ha már nem egymást szeretik a gyerekek, hanem önmagukat. Amikor a bandák helyett megint a szólóprodukcióknak áll majd a zászló. Akár tíz évvel korábban, a rock and roll hajnalán.
*
Dörzsölhetik a markukat az asztrológusok, és tényleg csodálatos véletlen, hogy Bowie születésnapja (január 8.) megegyezik Elvis Presleyével. De míg Elvis épp azért ülhetett a trónra az ötvenes évek közepén, mert minden gesztusa ösztönös volt, Bowie épp az ellenkezője miatt vált a legbefolyásosabb popsztárrá. Azon kevesek közé tartozott, aki idejében felismerte, hogy a rock and roll nem váltja meg a világot, mert csak ugyanolyan vásári komédia, mint bármelyik a történelemben – ehhez elég volt megnézni Elvist Vegasban. Csakhogy vele ellentétben Bowie nem báb akart lenni, hanem bábjátékos.
Következő három albuma (Space Oddity, 1969; The Man Who Sold The World, 1970; Hunky Dory, 1971;) már e gondolat jegyében született, ám ahhoz, hogy az „új szemfényvesztést” a közönség is elfogadja, kellettek egyebek is, leginkább az évtizedforduló tragédiái. Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison sorsa a gyengeséget mutatta, szánalmat keltett, ami a legrosszabb felállás egy vurstliban. Bowie pedig a glamrockkal tulajdonképpen a heroin-túladagolás, a hányásban megfulladás mocskos realizmusát feledtette az 1972-ben kitalált „nem e világi” Ziggy Stardusttal, a „marsbéli pókokkal”.
Nem volt ez más, mint tömény freak show, mégis nagyobb hatást keltett, mint bármi más, s ezzel egyúttal megvalósult Bowie gyerekkori álma is: valóban szupersztárrá vált. De nem sokáig. Látva az immár őt majmoló, flitterbe bújtatott, számtalan kifestett szörnyeteget, volt annyi esze, hogy idejében kiszálljon ebből a hajóból, jóval hamarabb, hogy süllyedni kezdett volna. Miközben mások még mindig a csizmájuk talpának vastagságából próbáltak sikert kovácsolni, ő már messze járt, vagy ha nem is olyan messze, azért két lépéssel mindig a divat előtt.
A hetvenes években megjelent lemezei (Diamond Dogs, 1974; Young Americans, 1975; Station to Station, 1976; Low, 1977; Heroes, 1978; Lodger, 1979; Scary Monsters, 1980) egytől egyig teljesítették ezt a kívánalmat, ám ennél sokkal fontosabb, hogy az „ellen-ellenkultúra”, az akkor kibontakozó punk/new wave előadói számára már ő testesítette meg azt, amit a Beatles korában Elvis Presley. Hirtelen igazodási pont lett, az egyetlen az „öregek” közül, aki nem kínos, aki vállalható, pedig akkor még alig múlt harminc.
*
Ebből persze semmi sem jutott el Magyarországra. A glamrock nálunk legfeljebb a másodosztályú előadók révén (Sweet, Mud, Slade), esetleg Demjén Ferenc vagy az Omega merész jelmezeiben mutatkozhatott, de Bowie-t nem játszotta a rádió, nem is ismerte senki. Mindennél többet elmond, hogy amikor a hetvenes évek végén, valami csoda folytán a boltokba került az 1976-os albuma, azt hamarosan már fél áron kínálták, és ugyanez történt pár évvel később a Scary Monstersszel is. Bowie csak a „videodiszkó-korszakban”, 1983 után vált nálunk közismertté, a Let’s Dance lemezével, azzal a „velejéig mainstream” albummal, amely pontosan olyan, mint a címe…
Vagy mégsem? Akkoriban sokan jöttek azzal, hogy Bowie eladta a lelkét a diszkótulajdonosoknak, de 33 év múltán már senki nem vitatja, hogy a Let’s Dance – ami ráadásul a legnagyobb kereskedelmi sikert is jelentette a számára – ugyanolyan zseniális húzás volt, mint bármelyik korábbi lépése. Ezzel ugyanis bebizonyította, hogy nemcsak kísérletező művészként, váteszként, egy szubkultúra hőseként stb. kell számolni vele, de helye van az olyan, új típusú, immár stadionturnékon bizonyító szupersztárok között is, amilyenné csak nagyon kevesek válhattak. És igaz, hogy az évtized másik kettő, hasonlóan világhódító szándékkal készült albuma (Tonight, 1984; Never Let Me Down, 1987) meg sem közelítette a Let’s Dance sikerét, addigra Bowie-t már a legnagyobbak között tartották számon. Ettől kezdve bármit csinálhatott volna.
Az tette igazán naggyá, hogy az ezt következő majd’ harminc évben soha nem élt vissza ezzel, soha nem érte be olcsó trükkökkel. Amihez nyúlt, amiben részt vett (nemcsak zenészként, de színészként, sőt képzőművészként), az nemcsak a legmagasabb minőséget garantálta, de valami újdonsággal is szolgált. A kilencvenes években és a kétezresek elején megjelent albumai (Black Tie, White Noise, 1993; Outside 1., 1995; Earthling, 1997; …hours, 1999; Heathen, 2001; Reality, 2003) között egyet sem találunk, ami rutinból, kivagyiságból jelent volna meg. Vannak köztük jobbak meg rosszabbak, de olyan nincs, ami nem a maximalizmus jegyében készült volna.
*
Tizenkét éve turnézott utoljára, fantasztikus formában volt, de utána eltűnt, és semmit nem hallottunk felőle. Már akkor a halálhírét keltették, ami persze – ahogy most is – képtelenségnek tűnt. Tíz év telt el szinte teljes hallgatásban, talán ezért is volt akkora meglepetés, és egyúttal egy ragyogó újrakezdés ígérete is a 2013-as The Next Day. Az a lemez annak volt a bizonyossága, hogy él, dolgozik, és egyéb dolgunk nincs, mint várni a folytatást. Szóval miért fogtunk volna gyanút tavaly novemberben attól, hogy már jó előre bejelentették, hogy jön az új lemez, a Blackstar, ami 2016. január 8-án, épp a születésnapon jelenik meg? Miért ne?
Legfeljebb meglepődtünk a merészségen, hogy a karácsonyi vásár utánra időzítették, meg hogy a címadó, beharangozó videoklip 10 perces. „Micsoda bátorság, hogy ilyen hosszú” – gondoltuk, mit sem sejtve. „Képtelenség, hogy ilyen rövid” – gondoljuk most, annak ellenére, hogy nem volt és valószínűleg soha nem is lesz ilyen precízen lezárt életmű.
