Csalóka mű. A Magvetőnél (nagyjából fordított időrendi sorrendben) megjelent négy Ulickaja-kötet közül a befogadás szempontjából talán ez kelti a leginkább kettős érzéseket. Valljuk be, Ulickaja sokkal inkább lektűríró (félreértés ne essék, ez igazából nem baj), mint a nagy orosz irodalom első vonalbeli utódja. A (végre!) gördülékeny fordítás ellenére sem igazán ragad magával az a világ, amelyet különféle bölcs vagy csélcsap asszonyok köré épít fel, ugyanakkor készséggel elismerjük, a szerző ember- és helyzetábrázolása megkapó és aprólékos, kultúrtörténeti (a Szonyecskában elsősorban irodalmi) utalásai utánjárásra csábítanak.
A kisregény ellentmondása valahol ott bújhat meg, hogy bár az első soroktól az olvasás, az irodalom ösvényeire csalogat, mégis filmszerűen peregnek az események. Ami persze az ábrázolás plasztikusságát dicséri. Sorra megismerjük a szereplőket, akikre semmiféle "irodalmi" szerepet nem bíz, hiszen mindentudó elbeszélőként lép fel, leírja, ki hogy néz ki vagy mit csinál - akárcsak annak a Puskin-elbeszélésnek (A parasztruhás kisasszony - érdemes újra fellapozni) a narrátora, amely Szonyecska visszatérését jelzi az élet regényes oldalára; csakhogy Puskin keresetlen egyszerűségének nyoma sincs Ulickaja gondosan kimódolt stílusában. A történet végén pedig összefoglal, zanzásítva beavat a megmaradt szereplők további sorsába (pontosan így tesz a Médea és gyermekei végén is, csak ott még egy személyes szálat is bevezet).
Ulickaja szereti a családtörténeteket. Jelen esetben három nemzedék keveredik: Szonyecska szülei becsületes munkásemberek, maga a "hősnő" (antihősnő, antinő) igazi 20. századi, Anyeginjétől egy életre megsebzett Tatjána, akit regényes hirtelenséggel kér feleségül a vidéki könyvtárba besétáló "sértett európai értelmiségi", a sokkal inkább szülei nemzedékéhez tartozó Robert Viktorovics; a frigyből egy lány születik, a kizárólag sci-fit olvasó Tánya, ő fogadja be a családba a lengyel árvát, Jászját. És innen a tökéletes ellenpontozás dramaturgiája lép életbe. Robert Viktorovics jócskán kitombolta magát ifjúkorában Párizsban és a világ más tájain; az orosz irodalmon nevelkedett Szonya pedig már-már lemondott az asszonyi élet gyönyöreiről - ami a "mázlista balek"-nak nyugalom, a suta, teveszerű nőnek hihetetlen kaland. Tánya az újdonság varázsával cseréli le gyermeki játékait a felnőttek huncutságaira, Jászja viszont már tizenhét évesen az efféle adok-veszek rutinos résztvevője volt - az egyik kitörni vágyik a család meleg "selyemgubójá"-ból, ami a másik előtt a világ legnagyobb ajándékának tűnik stb. A lényeg, hogy mindenki álmodozik valamiről, amit persze nem kaphat meg, de kap helyette mást, és az is milyen boldoggá tudja tenni. Nagyjából ez lenne a tézis. Szép ez a belenyugvás, szívszorító is, főleg azáltal, hogy az élet e könyvének szereplői nem a saját, hanem csakis mások történeteiről, elméleteiről, gondolatairól beszélgetnek, saját gondjaikat és fájdalmaikat akarva-akaratlan magukban tartják, az ő nagy orosz lelkükben. De Ulickaja gömbölyded történetén nincs fogás, felszíne is olyan simára csiszolt, hogy valahogy kicsúszik a kezünkből; sehol egy apró repedés, minden belső változás egybeesik valami külsővel, mintha Robert Viktorovics újjáéledő esztétikai útkeresésének térképén haladnánk végig (színházi makettek, majd a fehér szín teljes skálája) - a vakrámákba bekerülnek az összetéveszthetetlen női arcok tompított portréi. Csakhogy a stílus simulékonysága miatt hajlamosak vagyunk pusztán futó pillantást vetni ezekre a sápatagnak tűnő, hétköznapian boldog arcokra, amelyeket sokkal könnyebben vésnénk be, ha erőteljesebben lennének kiemelve vagy megkapargatva szabálytalan vonásaik.
Fordította V. Gilbert Edit, Magvető, 2006, 96 oldal, 1690 Ft
