Ha előrebocsátjuk, hogy az egész Jégkorszak-sorozatból az első előzetese tetszett jobban, azzal az elégedetlenség - esküszöm, hamis - látszatába keverednénk. Pedig szó sincs róla, semmi gáz a jegesekkel - bár harmadik fellépésük kicsit hosszadalmasra sikeredett, úgy az előzőek, mint az érdekességi faktor tekintetében. Mondhatnánk erre, hogy nem mi vagyunk a célközönség, ám ez csak részben lenne igaz, hiszen a valódi célszemélyek csak viszonylag korlátozott körülmények között bírják fogyasztói helyzetbe hozni magukat (urambocsá', szülői felügyelettel). De vissza az előkéhez, mert az nagyon ütős volt. Majd' egy évvel a(z akkor is nyári) bemutató előtt, mindenféle fakszni nélkül, hogy mi is lenne ez, lement a "motkány" tán főcím előtti magánszáma a makkal. Kétségkívül ígéretes volt, noha akkor már jó ideje (úgy 6 éve) benne voltunk a buliban: a Pixar (vagyis a Disney vagy mégis fordítva) "első egész estés" komputeranimációs filmje, a Toy Story 1994-es keltezésű. Amire az opus magnum kifejezést kitalálták, esküszöm. Szóval a kis szőrös idióta Dolby Surroundban lenyomott nem is annyira rövid cirkusza lendületet, ötleteket, kalandokat, de elsősorban még lendületet ígért. Hogy nehezen azonosítható szőrös izék jönnek, s kavarnak veszettül, s az egész olyan gyors lesz, hogy a fent nevezett kísérő személyzetnek sem lesz ideje a sztori várhatóan hendikepes voltán emészteni magát. Hogy éppenséggel nem így történt, s voltaképpen egy lassúdad ródmúvihoz (vagy egy üldözéses northernhez) volt szerencsénk, azt a bemutató után nevezhetnénk átverésnek, de különösebb csalódást mégsem okozott.
Éspedig azért nem, mert a Jégkorszak magas színvonalon hozta azt a tudományt, amiért az efféle technikákkal előállított filmeket addig is és azóta is lehet szeretni. A varázsos hátterek előtt, hangulatos környezetben ügyeskedő helyes képű figurákat, akiknek olykor a dumájuk is élvvel fogyasztható (Geszti Péter szinkronbéli fellépése egyfelől műfaji sajátosság, másfelől derék munka).
Ha egyszerre távolabbról (a 3 Jégkorszakon túlról) és közelebbről is megnézzük e két fő horgot, az eredmény felemás - jobb a környezeti helyzet sokkal. E szolidan térhatású digitális rajzfilmeknek (a Jégkorszak 3-nak van igazi 3D-s kiszerelése is, nem ad semmi pluszt) a speciális terep a hazai pálya. A Némó nyomában a tengermélyi világban játszódik, mindenféle korallok és herkentyűk között, hogy aztán nagyot nézzünk, amikor a hősök Sydney városában kidugják a fejüket a habokból (híd, opera, minden rendben). WALL-E, a kukás robot az elszennyeződéstől már 700 éve lakhatatlanná vált Földön gürizik szakadatlan, s a meló után egy végtelenített menetrendű űrhajón kalandozik tovább. A hihetetlen család a képregények szuperhéroszait lökdösi oda-vissza saját világuk és a kispolgári Amerika közt, és sorolhatnánk... Mindezek láttatásában - jó okkal várnánk - a korszerű technika szárnyakat ad a képalkotói fantáziának. Nem ad.
Mindössze a WALL-E mutat olyan jegyeket (igaz, nem is keveset), melyek szerint törték volna a fejüket, hogy ebben a kontextusban mi is lehet egy kép vagy a kép szerepe - meglepően sok volt itt azonban a visszafelé tekintgetés (bár Star Wars- és Kubrick-idézetek akár még el is várhatók egy gyerek sci-fitől). A perdöntő törekvés ezen a fronton az egységes látványvilág, egy megfelelő időben végrehajtott fordulattal - nagy kékség/Sydney; koszlott bolygó/űrhajó; kívül hordott alsógatya/kötény a főzéshez. A Jégkorszak mindhárom része megkíméli nézőit a fordulattól, de ami szomorúbb, a sok tekintetben vita nélkül verhetetlen első rész után hátrébb vonja magát a környezetet is. Kábé a főszereplő legfőbb segédereje státusból az ügyelőjéébe (nélküle ugyan nincs film, de kit érdekel). A második részben a korszellem kiszolgálása a funkciója: nyilván a Gyűrűk urának köszönhetően sűrűn kell azon aggódni, hogy útjuk során le ne essenek valahonnan a magasból a hősök, és ilyenkor reped a jéghegy, porlik a szikla. E harmadikban meg csak annyi, hogy legyen "szép" - az is; ki vagyunk vele segítve.
Messzebb jutott a másik pályán, a jópofa fickókén a Jégkorszak - és ez nem feltétlenül csak a rajzolókat dicséri, hiszen a dolog nem függetleníthető a történettől... tud-e lépést tartani a dramaturgia a rá nehezedő kényszerekkel? Avval, hogy a figurák formálják a mesét, s nem fordítva, az események kohójában forrnak ki a "személyiségek". De ki is látja - bárminő szituációban - ennek a kárát? Könnyű kitalálni. Nincs a komputeres teremtésben vesztes, csak az ember...
Labdába sem rúg az egy motkány mellett - a tételt kiválóan illusztrálják az első Jégkorszakban statisztáló ősrokonaink: szerencsétlen, kifejezetten mulya, sorsüldözött népség, akik csak ábrándozni tudtak (vö.: barlangrajzok - gondoljunk csak a mű e nagy kihagyott, pontosabban aprópénzre, kínos érzelgésre váltott ziccerére). E téren feltétlenül a mezőny élén a jeges banda; motkányban ott vannak. Ám az emberábrázolással, ne túlozzunk, az ember külső ábrázolásával általában nehezen birkóznak e filmek (ezt is az ördög érti persze, épp a műtörténet karikatúra fejezete ne lenne egy feneketlen kút?). S így van akkor is, ha a veszélyt már az első nekifutás, a Toy Story is érzékelte, s a maga módján (a játékok polcáról választotta emberszabású hőseit) igyekezett is kezelni. Nem tesz másként a WALL-E sem, amikor csupa kövér embert játszat (közel sem olyan jók, mint a film bármely más eleme), vagy A hihetetlen család, amikor két számmal kisebb öltönyt ad az addig aerodinamikus jelmezekben ugrálókra, a Némó pedig egyenesen felteszi a kezét, bocs, a tengerfenéken büfé vagyok, Sydney is megy valahogy, az emberekre nem maradt erőm. A Jégkorszakban az embereken kívül a későn jövők is szívnak. Az alapfigurákra és a rövidke kunsztstiklijeikkel csillogó extrákra (például a dodók) ment el az összes energia, a harmadik rész címszereplőire, a dinókra szemernyi se maradt.
Evvel együtt a találkozás a régi ismerősökkel mindig kellemes (mármint a moziban), és mindig kicsit tovább tart a kelleténél (ahogy az életben is).
A Jégkorszak 3-at az InterCom forgalmazza.