Austra: Olympia Katie Stelmanis, az Austra lett származású lelke és hangja már a két évvel ezelőtti, lapunkban is méltatott Feel It Breakkel megmutatta, hogy kivételes hangulatteremtő erővel, kompozíciós érzékkel, dalszerzői vénával, rendkívüli hanggal és előadói tehetséggel bír. Az idei Olympia ismét felsorakoztatja valamennyi erényét, s ehhez még újak is társulnak. A hangzás rafináltabbá válása elválaszthatatlan attól, hogy a Feel It Breakkel szemben, melyet gyakorlatilag egyedül készített kvázi a hálószobájában, az Olympia igazi kollektív munka. Az eredeti trióhoz (Stelmanis, a dobos Maya Postepski, a basszer Dorian Wolff), társultak például a Lightman ikrek (Romy és Sari), akik kisegítő vokalistaként s utóbbi még szerzőtársként is hozzájárultak a közös mű megszületéséhez.
Katie Stelmanis dalai, ha lehet, most még személyesebbek: hol jeges-hűvös, hol átforrósodó hangja egyszerre mutatja az erőt és a sebzettséget. A dalok a fájdalmas-melankolikus szövegekhez méltó, sűrűn rétegzett, gazdagon tálalt elektropop/szintipop csomagolást kapnak - sok-sok élő hangszeres betéttel, amelyektől a lemez alapvetően elektronikus tánczenéből építkező lüktetése organikusabbá válik. Az Olympiát többször meghallgatva nyilvánvaló lesz, hogy nem véletlenül hallgatott annyi chicagói house-t (főleg Marshall Jeffersont) és detroiti technót - a lemez néha úgy pumpál, hogy hallgatása közben egyszerűen nem lehet megúszni némi fej- és lábmozgást, s más tornagyakorlatokat. S ez a melankolikus diszkó csak az egyik oldala ugyanannak a ravaszul kifundált zenei programnak, mely máskor tiszta, szinte álomszerű hangulatokkal szórakoztatja befogadóját. A nyers drámaiság helyett kiegyensúlyozott, kissé lekerekített, de továbbra is izgalmas hangzásvilág - és egy rendkívül egységes, szinte csak jó dalokat felsorakoztató lemez született. Azért a Home, a Painful Like vagy az Annie (Oh, Muse You) kedvéért külön is érdemes újra- és újrahallgatni. (Domino/Neon Music, 2013)
Disclosure: Settle A Disclosure duó egyike a brit és ezzel együtt a nemzetközi elektronikus tánczenét forradalmasító fiatal producereknek: jellemző, hogy a testvérpár (Guy és Howard Lawrence) idősebb tagja sem több 22-nél, a fiatalabb pedig éppen 19. Ehhez képest évek óta ott figyelnek kiadványaik a dj-táskákban és a lejátszási listákon - egyenletesen magas színvonalú, bass musicból, pumpálós garázsból és újsulis house-ból összerakott maxijaik, remixeik egyszerre keltették a rafinéria és a nemes egyszerűség látszatát. Ehhez képest sokkal merészebb próbálkozás volt egy nem is éppen rövidségével tüntető albumon megmutatni a szélesebb publikumnak, mivel is tette jobbá az emberiség lelkét az utóbbi évek "csendes" tánczenei forradalma.
Nos, bár már a monumentalitásból is sejthetők lehetnek a lemez hibái, egyáltalán nem a töltelékszámok dominálnak a Settle-ön. Először is a Disclosure korábban is kedvtelve használta az emberi hangot - legyen az bár valódi, élő vokalista produktuma, vagy jól összevagdosott és effektezett hangminta. Az albumot éppen a rendhagyó soulban utazó vendég vokalisták ügyes kezű kiválasztása és még ravaszabb pozicionálása teszi oly vonzóvá, hogy azt ne mondjuk, kívánatossá. Aluna (az AlunaGeorge duóból) a diszkóhouse-sláger White Noise-t, a Friendly Fires frontembere, Ed Macfarlane a finoman pumpáló Defeat No More-t énekelte fel - s ez utóbbi egészen megkapó darab, akárcsak Jamie Woon nosztalgikusan eleven Januaryje. A meglepetés pedig a szintén fiatal London Grammar trió feltűnése - a Help Me Lose My Mind jó értelemben kilóg az album szövetéből. Hamisítatlan elektronikus popzenét hallunk, ami csak kevésszer tűnik unalmasnak - viszont többnyire hozzásegít ahhoz, hogy gondtalanul belesimuljunk a nyári forróságba. (PMR/Island, 2013)
Emika: Dva A cseh származású alkotót/ énekesnőt nagy műgonddal összerakott, több elektronikus tánczenei műfajból (leginkább persze a szélesen vett bass musicból) párhuzamosan táplálkozó, meghökkentően intim hangulatú zenéi miatt szerette meg oly sok ember, s vált a kritikák ünnepelt hősévé. Joggal magasztalt első albumán (Emika, 2011) saját hangját is gondosan beleszőtte a minimál techno/poszt-dubstep/neo-triphop-szerű elektronikus hangkulisszába - élő (például budapesti) fellépésein kicsit zavaró is volt, amikor a produkció kényszerétől is hajtva mintegy kettőt előrelépett szerzeményei mögül: rögvest azok elé.
Második albuma pedig azt mutatja, hogy ott is maradt - a hangsúlyok eltolódtak a túlburjánzó személyesség felé, s az erőviszonyok is a kompozíciók kidolgozásának rovására változtak, ami nem igazán válik a zeneanyag előnyére. Pedig most sem hiányoznak a markáns szerzemények (mint a nemes egyszerűségével kitűnő Sing To Me), ám sajnos többször is elnyomja őket a művésznő nagyra nőtt lírai énje által fűtött szenvelgés. Egyrészt kicsit sok lett ez így (már ami az önmarcangolást illeti) másrészt eléggé sovány (Emika énektudása sajnos kevésszer ér fel produceri képességeihez) - pedig az alkotói, zenekészítői tehetség még mindig a kisujjában van! (Ninja Tune/Neon Music, 2013)
