Az 1967-es híres film zenésszínpadi változata nem a magyar musicaljátszás fényes otthonainak egyikében, azaz nem az Operettben vagy a Madáchban került a közönség elé, hanem a mára már hamisítatlan szocreál kísértetkastélynak tetsző Hevesi Sándor téri színházépületben ütött tanyát. S a jelek szerint alighanem jó időre meg is telepszik ott, hiszen a produkció vértelennek és sápatagnak éppen nem mondható, sikere pedig egyenesen szavatolt.
A biztos siker támasza és talpköve ezúttal az ismerősség érzete. A zordon havasoktól környezett és babonás műparasztok által benépesített transzszilván táj éppoly meghitt ismerősünk, mint az a bestye vérszopó, aki fekete lebernyegével mindegyre denevért mímelve toppan elénk. Igaz, a sötétben bujkáló henye arisztokratát itt Krolock grófnak hívják, s a történet hangszerelése is frivolabb a bevettnél, ám a motívum több mint közkeletű. Aminthogy a musical eminens komponistája, Jim Steinman sem akarta merőben új hangzatokkal frappírozni a közönséget, s ehelyett inkább - biztos, ami biztos - korábbi világslágereiből szemelgetett. Ilyesformán az egyik sorozatosan visszatérő főtéma nem más, mint a korábban Bonnie Tyler által sikerre vitt Total Eclipse of the Heart (vagy másképp: Turn Around) melódiája. Ám a hol rockos, hol éppenséggel vígoperai paródiának is beillő zene működik, akárcsak a szövegkönyv, amelyet Polanski filmjére támaszkodva az Elisabeth és a Mozart! avatott librettistája, Michael Kunze gyártott le.
A magyarországi honosítás meglepően jól megél a Magyar Színház tágasnak nem nevezhető színpadán, s ha eltekintünk Miklós Tibor fordításának egynémely bicskanyitogató rímpárjától, úgy az illúzió szinte tökéletes. Botorság lenne elmerülni a kérdésben, hogy a rendezés mennyiben Polanski munkája, hiszen a végeredmény bőven kielégítő és ötletes, s jószerivel még a nézőtéri bejáratok nyilvánvalóan kényszerű alkalmazása sem hat zavaróan. A Pesten serénykedő Cornelius Baltus színpadra állítása, Dennis Callahan koreográfiái, valamint Kentaur díszletei (jelmezei már kevésbé) egyaránt dicsérendők. A szereplők ugyancsak méltatást érdemelnek, amiért tehetséggel kiveszik részüket e vérre menő zenés játékból. A hangját kissé operásan vastagító Egyházi Géza összességében igen meggyőző, formátumos vámpír: cudar rémalak ő, lelkét azonban titkos féreg foga rágja. (Szegény haláltalan főnemesünk ugyanis nagy érzelmekre vágyik, s ezek hiányában élete csak árnyéklét e szomorú sártekén.) A vérgróf által kiszemelt zsidó szűzleány szerepét Andrádi Zsanett alakítja, helyenként még érezhető rutintalansággal, ám szép énekhangja jócskán feledteti kisebb bizonytalankodásait. A kalinyingrádi Abronsius professzort (a vámpírvadász Van Helsing bibliofil szobatudóssá formált alakváltozatát) Jegercsik Csaba adja, megmerítkezve a hálás játéklehetőségekben, imponáló hangterjedelemmel, s oly mesterien hadaró énekléssel, amit tán még Rátonyi Róbert és a buffóbasszus Enzo Dara is megirigyelhetne. Az ifjú famulust és gyámoltalan szerelmest Héger Tibor, az izraelita árendást és vámpírt Pavletits Béla, míg az obligát torzszülött háziszolga szerepét Farkas Gábor Attila hozza magabiztosan, kellemes benyomást keltve. S jóllehet a balettszólókat abszolváló egyik-másik megatáncos hamisítatlan energiavámpírnak bizonyul, az előadás szórakoztató, s majd annyi szellem szorult belé, mint a rettegtető törcsvári kastélyba.
Pesti Magyar Színház, június 29.
