Amikor két héttel ezelőtt ("Az elnök színészei" címmel) jegyzetet közöltünk Jay Roach Újraszámlálás című filmjének friss dvd-kiadásáról, egy dolgot nem láttunk tisztán. Hogy miért épp most (akkor) kerített sort a forgalmazó e 2008-as keltezésű műdarab piacra dobására. Íme, itt a magyarázat: a Gore-Bush-csörte fináléjának Kevin Spaceyre szabott ténymozija (igaz történetet fikciós keretekben feladó filmje) csupán az előjáték, ha úgy tetszik, a bemelegítő zenekar volt a nagy attrakcióhoz, Barack Obama végső felemelkedésének mozgóképes dokumentációjához.
Mindazonáltal a konkrét műtörténeti előzmény nem a nevezett alkotás, hanem sokkal inkább az Elnök emberei című véghetetlen televíziós sorozat hetedik évada, melyben új elnököt választ magának Amerika, egy újabb demokratát. Az alábbiakban azt próbáljuk megfejteni, hogy került a csizma az asztalra. Miért lett a fikcióból dokumentáció? Mire kellhet az igazság?
Küldetésünk beteljesítéséhez feltétlenül szükséges végigszáguldani a mű "sztoriján", de nem bánjuk meg, mert felér az egy szemeszterrel az Egyesült Államok elnökválasztási rendszeréről, simán. S a film ebbéli erényével már önmagában is jócskán meghaladja az infotainment műfajával szemben megfogalmazott alapelvárásainkat - legyen színes, fordulatos és felejthető (szóljon akár egy tömegmészárlásról; pláne arról). 2006-ban kezdünk tehát, hősünk kongresszusi irodájában (Obama 2005-től szenátor) figyeli a marylandi szenátusi választás végkimenetelét. Azt mondja, hogy "a választás jó móka, főleg ha nincs ott a neved a szavazócédulán" - mondja, de maga sem gondolhatja túl komolyan, mert menten felirat hozza tudomásunkra, hogy 2007. január 10-én Barack Obama bejelenti indulását a 2008-as elnökválasztáson. E mérsékelten eredeti, de végső soron szellemes felütés után következik a kurzus maga: első körben végigmegyünk az "alapszakaszon" (a főszereplő használja e kosaras hasonlatot), vagyis azon a kampányfolyamaton, ami a demokratajelölés megszerzéséért zajlott - minderről a tudnivalókat mondhatni szokványos "dokumentarista" eszközök közvetítésével szerezzük: elidőzünk hosszabban Iowában, megismerjük a jelölt stábját, b. családját, sőt még pár potenciális szavazóját/támogatóját is. Az egyik elmeséli, hogy Robert Kennedy (1968) óta egy jelöltet sem talált annyira érdekesnek, hogy támogassa. S színre lép a(z első) nagy vetélytárs, Hillary Clinton is. Attól még, hogy színigaz történetről és virtigli dokumentumfilmről van szó, az előadásnak nagyon is szigorúak a szabályai - Az út a Fehér Házig kétségkívül nem a műfaj (újvilági) sztenderdjeinek meghaladását tűzte ki céljául, nyilván nem is ezt tervezzük rajta számon kérni. Hanem két dolgot, a hamisságot és az érdektelenséget.
De ne szaladjunk ennyire előre, ott hagytuk el, hogy meglett Iowa, de Clinton a következő állomáson, New Hampshire-ben visszavág, mely szomorú tényt persze jóval kisebb terjedelemben pertraktálják az alkotók. Evvel együtt nyugodtan elmondhatjuk, hogy nem különösebben érheti szó a ház elejét, a művészek csak annyira (kicsikét) elfogultak hősükkel, amennyire egy őszintén átélt alkotás megkívánja. Ezek után viszonylag jó, de feltétlenül népszerű zenékre (U2, Stevie Wonder és mások) lezavarjuk Obama országjáró turnéját, s közben - megint: ahogy kell - jönnek a csehszlovákok, és mesélnek a hős csikóéveiről, jönnek a szakértők, és kétségbe vonják rátermettségét, valaki (hát persze) bőrszíne miatt jósol neki csekély esélyt. S miközben egyre jobban ismerjük már a stábot, az önkénteseket, a legfiatalabb például kilencéves, de ugyanúgy telefonál a szavazatokért, mint bárki Az elnök embereiből. Ugyanakkor a legnagyobb sajnálattal tapasztaltuk azonban, hogy Obama stábjának sem Donatella Moss, sem Josh Lyman nem tagja... Járjuk le szorgalmasan a kampányt, s egy idő után felmerül a kérdés: mi végre? Ám a film csak rója tovább szakadatlan, nem válaszol, nincs idő nyilván, a szuperkedd következik: Obama az államok nagy részében megelőzi Clintont; ám pár héttel később ő ismét visszavág, ezúttal Texasban. Közben az ellenoldal bejelenti, hogy John McCaint jelöli az elnöki posztra.
És így tovább, végig a győzelmes úton, illetve a "rájátszásban", amikor Obama ellenfele már a nevezett republikánus jelölt. Kitérünk Sarah Palin csatasorba lépésére és a (republikánus) sajtó szereplésére éppúgy, mint a nagymama fájó halálára, látjuk a beszédét sírva elmondó jelöltet - s a szemünk sem rebben. Nem történik semmi aztán sem, hogy átéltük a választás napját, s a beiktatási beszéd azon részét, mely szerint megcsináltuk.
Ezt mondhatjuk az egész filmre is, megcsinálták, nem is rosszul - so what? Az amerikai választási kampány - immár időtlen idők óta - médiaesemény, akit érdekel, minden különösebb erőfeszítés nélkül rajta tarthatja a szemét, megtudhat róla mindent, legyen szerencséje bármelyik szegletében élni e kerek világnak. Ilyenformán a kilencéves önkéntes is nyilván megvan a Fókusz valamelyik adásából - ezen a terepen aligha van mit kereskednie ennek a filmnek. Vélelmezhetően nem is ez a fő küldetése, már tudniillik nem az, hogy megtudjunk bármit is az amerikai elnökválasztás, khm, "kulisszatitkairól". Az út a Fehér Házig teljes mellszélességgel, s ha nem lenne tökéletesen értelmezhetetlen kifejezés e mezőn: a legnagyobb őszinteséggel vállalt és tagadhatatlan hittel előadott, ám mindezek ellenére mégiscsak filléres propagandafilm, ami attól teljesen izgalommentes, hogy nem akar semennyit sem polírozni Amerika hivatalos önképén, csak teljes lendületével sulykolni kívánja. Olyan, mint Reagan elnök közismert portréja, amit a nyolcvanas években játszódó amerikai filmek hivatali helyszínein látunk kifüggesztve - s mint ilyen, a hollywoodi filmkészítés történetét bemutató nemzetközi vándorkiállításnak is fontos szereplője.
Az út a Fehér Házig pont az, aminek ellenében szurkoltak, s szavaztak sokan anno Barack Obamára.
Forgalmazza az InterCom
