Megint egy mozi, amelynek a legendája erősebb, mint maga a film (volt): az Esőember 1988-ban közismertté tette az autizmust, kapott érte néhány Oscart, majd húsz évvel később a szemfüles Dan Gordon darabot írt belőle. Úgy emlékszünk, hogy fantasztikus volt, pedig csak az Asperger-szindrómára nyílt rá a szemünk Dustin Hoffman játékában.
Ez pedig megismételhetetlen: az autizmus nevű viselkedési rendellenességről soha többé nem fogunk először hallani, a szolid ismeretterjesztést tehát el lehet felejteni, vasúti menetrenddel, telefonkönyvvel együtt. Ami magát a sztorit illeti, azon pedig nincs még egy bőr: a két testvér egymásra találása elsőre is maga a vegytiszta melodráma. Ha tehát az Orlai Produkció színpadra segíti a darabot, az elvárt közönségsikerért meg kell dolgoznia, méghozzá másként, elfelé a filmtől. Megvillantani valamit, ami a legújabb magyar tengerben, a bulvárdömpingben hierarchiát teremt - minőséget, például.
A kulcs a szereposztás - két népszerű, első osztályú színész fölléptetése. Ugyancsak fontos, hogy a rendező is első osztályú színész - az ő érzékenysége, ritmusérzéke az elengedhetetlen külső kontroll. A Belvárosi Színház még mindig moziszagú terében Sebő Rózsa egyszerű kockákból álló, rugalmasan használható díszlete és Bányai Tamás ugyancsak szellemes és célszerű világítása engedelmesen szolgálja a gyors jelenetezés megkívánta mozgékonyságot, Cselényi Nóra jelmezei ugyancsak pont jók. Mintha - Zöldi Gergely fordítói munkája révén is - egy szigorú recept gondos kivitelezését látnánk (amelynek elengedhetetlen része például egy epizódszerepben felbukkanó színészóriás játéka is); a szikár módszeresség szinte kényszeres.
A végeredmény ilyenformán nem csupán érzelemdús történet két testvérről, hanem két színészi remeklés és egy kellemesen szórakoztató este Anger Zsolt rendezésében. Kulka János Raymond Babbitt szerepében nem kórtani esettanulmányt illusztrál, hanem egy gyerekfelnőttet tesz elénk: a féloldalas, befelé forduló, védekező testtartás, a szűkített intonáció, az egyszerre riadt és kissé merev tekintet, az aprózott lépés csak eszköz, alkalmas testbeszéd egy korlátolt belső világhoz, amelyből teljességgel hiányoznak az érzelmek, csak a reflexek működnek föltétlenül. Érzelemhiányos az amúgy "egészséges" testvér, Charlie is, de nála szocializációs defektről van szó: Nagy Ervin játéka éppen ezt, a szeretethiányt és az ebből fakadó csökött szeretetképességet hangsúlyozza. Ami Charlie-nál fejlődéstörténet - megtanulja elfogadni, szeretni a bátyját és általa önmagát is -, az bátyjánál az ösztönök finom modulációja. Merész, szélsőséges és finom gesztusok, eszközök váltakoznak a két színész játékában - erre kell figyelnünk, ebben van a színház. És persze Garas Dezső két szép jelenetében: rezignált és bölcs emberismeret munkál bennük.
*
A pécsi színházi találkozón a legjobb előadás díját elnyert debreceni produkció, Szergej Medvegyev darabja ugyancsak a bulvárban utazik, és ugyancsak egy viselkedési rendellenességre épül: Irina fodrásznő ugyanis tipikus viktimológiai eset. Az újsághírből sarjadt darabban az egyszerű asszony egy feleséggyilkos börtöntöltelék iránt táplál olthatatlan szerelmet, vele tervezget közös jövőt - és általa éri el szükségszerű végzete. De Viktor Rizsakov rendezése sem a patologikus elemekre koncentrál, hanem a színházi lehetőségre: négy színész parádés összejátszása révén a minőségi szórakoztatásra.
Rizsakov a színészi alakításokban és azokon kívül is ötletekre épít (a darab hiányosságait tekintve ez igazán a lehető legjobb választás); mindjárt a díszlet is ezt szolgálja: egy hatalmas fal, amelyet újságpapír borít, szaggatni lehet, kerülgetni, felmászni rá, és leereszkedni róla. A vertikális dimenzió ilyetén kihasználása fokozza a színészek lendületét, játékuk találékonyságát, szellemességét: három férfi játssza körül változékony és változatos alakban és stílusban a középpontot színesen birtokló színésznőt, Szűcs Nellit, aki Irinában a végletesen vak, derűsen naiv áldozatot pikáns iróniával ruházza föl. Játékában a rendíthetetlenség egyszerre vicces és melankolikus, zsigeri és reflektált.
Trill Zsolt az ő szokásosan elsöprő lendületével több figurát is parádésan mozgat, cikázik líra és kabaré közt, fizikailag és szellemileg is akrobatikus ügyességgel. Kristán Attila egyik fő figurája az Irinával levélrománcot folytató rab, aki egyszerre készül az új életre és az új gyilkosságra. Tóth László epizódszerepei közül tán a fodrászat törzsvendége a legtalálóbb, mert ez illeszkedik a legsimábban a komédiai vonulatba.
Mert hát erről van szó: komédiáról. Rizsakov rendezése nem dől be a darab álmélységeinek, melodramatikus felhangjainak; nem is igen látunk ezekből semmit. Kozma András fordítóként és dramaturgként is mindent megtett, hogy a végére indokolatlanul abszurdba hajló darab görcseit feledtesse, ezért aztán nincs más dolgunk, mint ámulni és derülni a négy színész perfekt játékán, derűs örömszínházán.
Belvárosi Színház, június 25., POSZT, Debreceni Csokonai Színház, június 9.
