Hát lehetett volna bármi más? - tették fel a kérdést a brit Empire magazin szerkesztői, amikor "minden idők" ötven legjobb angolszász tévésorozatát rangsoroló tavalyi listájukon a citromszín springfieldi família krónikáit pakolták az első helyre. Szigorúan esztétikai szempontok alapján a döntés ugyan fölöttébb vitatható lenne (a betetőző műveknek tekinthető Deadwood és Drót trónra ültetése tán racionálisabb húzás lett volna), tény azonban, hogy egyetlen más szériának sem volt ekkora befolyása a populáris kultúrára. Míg a Hanna-Barbera páros 60-as/70-es évekbeli sikerei után Amerikában az animációs sorozatok szép lassan kikoptak a kora esti műsorsávokból, és nagyobbrészt a matinékhoz illő édeskés tónus jellemezte őket, Simpsonék kalandjai ismét megnyitották az utat a főműsoridőben felnőttekhez is szóló rajzfilmek előtt - ráadásul nem csupán a jelenkor legjelentősebb rajzolt szériái (a South Parktól a Simpson-formulát gátlástalanul lemásoló Family Guyig) merítettek látványosan sokat belőle, hanem az olyan élő szereplős remeklések is, mint A hivatal. És vajon tudunk-e mondani még egy sorozatot, amelynek egyik neologizmusát (Homer Simpson jajszavát: d'oh) végül kénytelenek voltak szótárba illeszteni? Amelynek hősei az elmúlt húsz évben ott voltak minden kilométerkőnél? Ami jócskán túl a négyszázadik epizódján is töretlenül sikeres? Már legalábbis kommerciális értelemben, mert mély bánatunkra a sorozaton kábé 2003 óta a kreatív erők fokozatos és megállíthatatlannak tűnő elapadása észlelhető. Ez a mutatós (de nem egészen makulátlan: az audiokommentárokhoz csak angol felirat választható) és remélhetőleg egy összkiadást felvezető díszdoboz mondhatni a legjobbkor érkezett: a kijózanító jelentől elfordulva most csalás nélkül próbálhatunk szétnézni könnyedén a múltban, hogy bemérhessük Bart és társai szavatossági idejét.
*
A 80-as évek végén (a Miami Vice-korszakban) készült tévésorozathoz minimum közepes erősségű szorongással illik közelíteni, a képi stílus ugyanis önmagában elég lehet ahhoz, hogy nyakig belepjen minket a fullasztó múzeumi por. Az erősen stilizált rajzfilmek ugyan nincsenek annyira a saját korukhoz béklyózva, de 89 óta az animációs technikák közismerten számottevő fejlődésen estek át, és ez azért erősen befolyásolja a nézői észlelést. Matt Groening teremtményeinek korai ténykedése viszont a legkevésbé sem kellemetlen látvány, még ha egy-egy háttér, illetve arcjáték némiképp nyersebb is a későbbieknél, a tempót pedig olykor kissé komótosnak érezhetjük. A legfontosabb, hogy az öt fő karakter mind a külső jellegzetességek, mind a jellemvonások tekintetében már az első perctől a helyén van, hiszen ezek a figurák a hatásos rajzfigura-alkotás legszebb példadarabjai közül valók: ábrázolásuk kellőképpen egyszerű ahhoz, hogy minden néző mélyen azonosulhasson velük, markáns, húsz év alatt sem változó formai (sárga bőr, méretes gömbszem, négy ujj) és személyiségjegyeik (Homer faragatlan, Marge pedáns, Bart komisz, Lisa érzékeny, Maggie vagány) viszont egyúttal megfelelően egyénítik is a karaktereket. És már ezt az évadot is jellemzi a Simpson család egyik legvonzóbb ismertetőjegye: az epizódokban egymás után bukkannak fel a zseniálisan kieszelt, nehezen elapasztható humorforrásokat ígérő mellékalakok a zsémbes kocsmáros Moe-tól a tohonya Wigum rendőrfőnökön át az iskolabusz metálos sofőrjéig, Ottóig.
Nem a képeken és nem a figurákon múlik hát, ha olykor a vártnál kevésbé jól szórakozunk. Az okokat a forgatókönyvekben érdemes keresni: a sorozat íróinak (egy-egy évadon általában tizenhat szerző dolgozik, epizódonként eltérő hierarchiájú csoportokban) munkáját ugyanis ekkor még több fronton is feltűnő visszafogottság jellemzi. Ha jóindulatúak vagyunk, a mértéktartást bizonyos részben egyfajta rokonszenves kisrealista törekvés velejárójaként is felfoghatjuk: ezekben az epizódokban még szóba sem jöhet, hogy Homerból űrhajós legyen vagy turnéra induljon a Sonic Youth-szal, a részeket az alsó középosztálybeli família valóságosabb, többé-kevésbé mindennapos ügyletei bélelik ki; a konfliktusoknak többször is a sovány pénztárca az eredőjük, márpedig a szociális érzékenységnél az amerikai sorozatok világában talán csak az árnyalt nőábrázolás érhető tetten kevesebbszer. Szatirikus sorozatnak a kíméletesség viszont ritkán tesz jót, márpedig a Simpson család első évadja lehetőleg senkit sem kíván megbántani. Míg a szentfazék Ned Flanders és a szélhámos Ropi bohóc alakjának segítségével a későbbi évadokban a kenetesség, illetve a szórakoztatóipari cinizmus fergeteges gúnyrajzait kapjuk, itt két alapvetően kóser, ezért csupán mérsékelten érdekes figura ténykedését figyelhetjük - és nemcsak ők nem randalírozhatnak kedvükre, hanem például Homer Simpson is tartózkodik még a különösen kegyetlen kocsmai lealjasulásoktól. Provokatívabban csak a(z ennek köszönhetően messze legmulatságosabb) negyedik epizód fogalmaz (Mindenhol jó, de miért vagy otthon?), amelyben a családtagok kocsonyássá sokkolják egymást Doktor Nagyagy családterápiás foglalkozásán.
Az óvatosság felhánytorgatása nem azt jelenti, hogy a Simpson családtól afféle sem istent, sem embert nem tisztelő humort várnánk, mint amilyen mondjuk a South Park sajátja. Hiszen mindjárt a legelső, az egész sorozat foglalatát adó bűbájos karácsonyi epizód világosan jelzi, hogy Groening szériájától alapvetően melegszívű, szentimentális felhangoktól sem mentes mulatságra lehet számítani. Groening szerint a család olyasféle fenomén, mint a kapitalizmus: repedéseit képtelenség volna ugyan eltakarni, jobb struktúrát azonban, ezer bocs, nem tudunk. Mert míg az iskola ebben a sorozatban a folyamatos, kíméletlen harcok terepe, a munkahely pedig a szüntelen megaláztatásoké, addig otthon, a pattogó kandallót helyettesítő vibráló tévékészülék előtt a feltétlen szeretet alapozza meg a viszonyokat. Ez a minden egyes családtag által elfogadott feltételnélküliség persze a gondolkodást, a másik valóságos megismerésének igényét is kikapcsolja, és ebből számos igen szomorú fejlemény fakad - ezek mozgatják voltaképp a szériát (a parttalanul áradó hülyeség mellett). De a konfliktusokat csak bizonyos pontig élezik: Marge sosem csalja meg rémes férjét, válás szóba sem jöhet, a gyerekek pedig nem szaladnak világgá, pedig okuk aztán lenne rá. Történhet bármi, a konzervatív családtisztelet töretlen marad ebben a rajzolt világban, és a humor itt még nem elég fergeteges ahhoz, hogy oldja vagy legalább elfedje ezt a nyomasztóan merev felfogást.
*
Noha a sorozatfolyam legkiemelkedőbb pillanatai nem ezt az (egyébként gondosan megírt, príma párbeszédekkel telizsúfolt) évadot gazdagítják, a fentebb jelzetteken túl is kiemelhetünk még két, minden fogyatékosságával együtt is nagyon erős epizódot: a Lisa és a világfájdalom meseszép tudósítás a kamaszkor küszöbe előtt toporgó kislányok édesbús világából, az idézetekkel felcicomázott Bart tábornok pedig a háborús filmek kliséit húzza rá a negyedikesek torzsalkodására - ezek nehezen felejthető darabok. De míg a sorozat néhány későbbi etapja (különösen a nyolcadik) az amerikai humor történetének legfényesebb lapjaira tartozik, addig a Simpson család első évadja inkább a rokonszenves, ám bátortalan kezdő lépések szemléltetőanyaga - lebeszélni senkit nem akarnék róla, de ez a menet még távolról sem elmulaszthatatlan.
Forgalmazza az InterCom
