Lemez

Earp danol Klementinának - Isobel Campbell & Mark Lanegan: Sunday At Devil Dirt (Lemez)

Isobel Campbell & Mark Lanegan: Sunday At Devil Dirt

  • Greff András
  • 2008. július 24.

Zene

Ha Holdig ívelő grádicsot talán nem ezekből építenénk is, azért a baritonban mormogó, patás férfi szörnyetegek és a szűziesen pihegő, hamvas hajadonok duettje meglehetősen kimerített idea már a popzenében, gondoljunk csak Gainsbourg és Birkin, Hazlewood és Sinatra vagy Cave és Minogue mutatványaira, s a sor még hosszan folytatható volna. Úgyhogy Isobel Campbell, a Belle and Sebastian egykori bájos skót vokalistájának immár második nagylemezt megért ötlete a legkevésbé az újszerűségével vonhatja magára a figyelmet. Alkalmi projektje inkább, mint az efféle duetteknél szinte mindig, az ördögöt alakító alak miatt érdekes, hiszen Mark Laneganről egyrészt senki sem gondolta volna korábban, hogy hangját adja egy (minden sötét romantikájával együtt is) kimondottan édeskés előadó mellé, másrészt mert jelenleg az övé a kortárs amerikai rock legkifejezőbben érdes, füstös és kiégett tónusa.

A szólókarrierbe kezdő Campbell már 2003-ban elkezdett számokat írni kettőjük számára, de a korhely Lanegan miatt, aki abban az időben többnyire a rocksztár foglalkozású amerikai lakosok kedvelt pihenőhelyén, a helyi elvonón időzött, lemez csak 2006-ban kerekedett az ambiciózus elgondolásból. A Ballad Of The Broken Seas kereskedelmileg kimondottan sikeres vállalkozás lett, ami némiképp meglepő, hisz' voltaképp semmi divatos nem volt benne (a számok tradicionális folk- és blueselemekből épültek fel, nyakon öntve némi Morricone-ízű westerngiccssziruppal), másfelől egy-két nagyon helyes kivételt leszámítva (Honey Child What Can I Do?, The False Husband) maguk a dalok sem voltak igazán átütők. És Lanegan sem azon a nívón dalolt, ahogyan a saját lemezein vagy mondjuk a Gutter Twins idén megjelent nagyszerű debütalbumán, a Saturnalián tette volt.

Ezen a második lemezen ellenben nem lehet rá panasz - és a dalokat szerző Isobel Campbell arányérzéke is sokat javult. Hogy mást ne mondjunk, önmagában nem különösebben lebilincselő hangjával ezúttal tényleg csak a legszükségesebb pillanatokban bukkan elő, hogy (halld például a grafitszürke The Ravent vagy a finoman a kései Johnny Cash-albumokat idéző Something To Believe-et) tejfehér kísértetként lebegje körül a kopott szívvel kesergő Lanegant, e whisky- és sárszagú cowboyt, a lemez kétségtelen főhősét. Erős a gyanúnk, hogy Campbell az elmúlt évek során minden áldott nap a Harry Smith-féle Anthology Of American Folk Music lemezeivel szunnyadt és ébredt, és most afféle éltanulóként felmondja, amit sikeresen bebiflázott: a Sunday számai tradicionális, olykor szándékosan porosnak hangzó (a Shot Gun Bluesban bakelitrecsegést is hallani), erős és szép folkszámok, ezúttal bódító slágerecskék nélkül, ellenben mindvégig azonos nívón. Különösen a lemez második fele meggyőző, ahol végre eltűnnek a hatásvadász filmzenéket idéző vonósok, és mind a hangszerelést, mind a dalszerkezeteket tekintve egyszerű, tiszta balladák követik egymást. Azoknál már-már el lehet felejteni, hogy összességében mégis csupán maszkabálról, utánacsinálási versenyről, egyszóval megveszekedett retróról van szó.

V2 Records, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.