Lemez

Egeken túl

Három furcsa folklemez

  • Greff András
  • 2012. október 19.

Zene

A vadnyugatról a mába, a mennyek urától Luciferig: amerikai zenészek különleges utakon.


Josephine Foster: Blood Rushing Míg az amerikai psy-folk színtéren immár hosszú évek óta az egyik legforróbb titkos tippnek számító coloradói művésznő előző saját zenés, saját szöveges lemezén (This Coming Gladness, 2008) nyughatatlan szellemnek mutatta magát, aki hol itt, hol ott dereng elő az időalagútban, és innen is, onnan is magával sodor a jelenbe néhány könnyen széjjelpattanó dallamtöredéket, addig új lemezén már egészen úgy tűnik, mintha Josephine Foster végleg megérkezett volna. De vajon hová? A countryballadák jellegzetes hegedűszólamai, a portengerből kiemelkedő dobhangok, az indián fúvós hangszerek szerepeltetése és a dominánsan akusztikus hangvétel térben és időben a vadnyugatra mutat - a pszichedelikus rock nyomai a gitárokon és a kortárs zenei törekvések az énekben viszont egészen másfelé. Eredményesebb talán, ha Foster aktuális állomáshelyét az érzületben próbáljuk megragadni. Zaklatott címe ellenére a Blood Rushing ugyanis egyértelműen a megpihenés, az egyensúly, a harmónia lemeze. Újszerű húzásnak tűnik ez az újra mindig nyitott, hol a lo-fi hangzással és egy ukulelével, hol a romantikus dalirodalom gyöngyszemeivel vagy Emily Dickinson verseivel (s közben egyúttal a savas kémhatású rockkal is) flörtölő Foster vibráló életművében, de a direktebb felfogás és a könnyebb megközelíthetőség semmit nem vesz el dalainak hipnotikus erejéből. Ellenkezőleg: a tradicionálisabb megközelítés biztosítja, hogy ezúttal semmi ne vonja el a figyelmet a fiatalkorában (ma is érzékelhetően) operaénekesnek készült Foster kísérteties vibratóval lebegtetett, lefegyverző szépségű dallamairól. A Blood Rushing kimagasló lemez egy kivételes dalszerző tetőpontról tetőpontra ugráló, példaszerű pályáján. (Fire, 2012)


 


Wovenhand: The Laughing Stalk Az amerikai őslakosok kultúrája David Eugene Edwards Wovenhandjére is komoly hatást gyakorolt, de ezek a motívumok csak háttérszínező elemként figurálnak a zenekar most megjelent hollószínű lemezén. A zenészeit a két évvel ezelőtti The Treshingfloor óta lecserélő Edwards ezúttal az eddigi legrockosabb Wovenhand-albumot helyezi elénk. A zenekar hatodik lemeze mindjárt egy olyan, jócskán betorzított hangszerekkel felvillanyozott alt-country szörnyeteggel indul, amitől minden 16 Horsepower- és westernfilmrajongónak könnybe fog lábadni a szeme, a rituális dobcsépelésből és mélyre hangolt gitárokból komor katedrálist emelő Glistening Black a végén pedig már egyenesen a Swans zord szeánszainak irányába emeli izzó tekintetét. E két abszolút csúcspont között Edwards a tőle elvárhatóan koncentrált, hangulatos, fenségesen megszólaló (a Wovenhand-lemezek csakúgy, mint régen a 16 HP albumai szemléltető anyagok lehetnének egy gitárhangzásokról szóló hangmérnöki kurzuson), de azért kevésbé emlékezetes dalokba csomagolja istenes verseit. Az ezerszínű Threshingfloor után most a nyugtalanító monokromitás volt Edwards vágyott célja, s a többnyire lassabb tempókkal kantározott, de töretlenül intenzív dobolással, a zsíros gitárzörejjel és a mosolytalan cselló- és billentyűhangokkal meg is valósítja könyörtelen programját. Mélyre fúr, mint mindig, ha ezúttal kizárólag már megismert terepeken is. (Glitterhouse, 2012)


 


Sabbath Assembly: Ye Are Gods A The Process Church Of The Final Judgement nevű szektát kiugrott szcientológusok alapították a 60-as években. A hol Mexikóban, hol az USA-ban tevékenykedő közösséget gyakran sorolták a sötét lelkű sátánisták közé (és nem tett jót a hírének az sem, hogy sokak szerint ebből az akolból indult Charles Manson vérengző útjára), pedig csupán arról volt szó, hogy a Process Church a szeretetben és harmonikus munkakapcsolatban összekapaszkodó Krisztus (az ítélő) és Sátán (a végrehajtó) dicsőségét zengte. Mindazonáltal a szeretet ereje arra már nem volt elég, hogy a csoportot 10-15 évnél hosszabb távon is egyben tartsa - a történet sármját növeli, hogy az egyik utódszervezet néhány kanyar után végül Amerika egyik legismertebb, ma is aktív állatvédő egyesületévé vált.

A leginkább a kísérleti improvizációkban utazó No-Neck Blues Bandből ismerhető Dave Nuss projektje, a Sabbath Assembly a Process Church himnuszait adja elő diszkréten pszichedelikus folk-rock dalok formájában. Nussnak jó érzéke van a hangok kiválasztásához: míg a két évvel ezelőtti Restored To One-on Jessica Toth, a folkos-doomos underground jeles pogány papnője szólaltatta meg az évtizedes sorokat, addig a Ye Are Godson a Wolves In The Throne Room neo-black metal lemezeiről ismerhető Jamie Myers énekel elődjének méltóságteljes, túlzó gesztusoktól eltökélt szívvel megszabadított, finom tenorjában. Első lemezén a Sabbath Assembly még el tudta kerülni a hatásvadászat csapdáit, és kizárólag a szövegvilág szokatlanságára épített, a zeneileg sok újat nem hozó Ye Are Godson azonban már némiképp teátrálisabb irányba mozdul el: a főpapi szerepet öltő Genesis P-Orridge (Throbbing Gristle, Psychic TV) felléptetésével befűz a dalokba egy narratív szálat, és voltaképp nagymisét rajzol körül a lemezzel. P-Orridge szavain függve pedig a Sabbath Assembly úgy lett ünnepélyesebb, hogy közben nagy lépést tett a vallási giccs irányába - túlszínezve ilyképpen a Process-projekt báját adó gyengéd bizarrságot. (Svart, 2012)



Figyelmébe ajánljuk

Münster egén

Több mint húsz év telt el azóta, hogy az HBO bemutatta Tom Hanks és Steven Spielberg háborús sorozatát, az elég szerencsétlen magyar fordításban Az elit alakulatként futó Band of Brotherst.

Aki soha nem járt Tulsában

  • - turcsányi -

Mathew Brady a fotográfia történetének kétségkívül kimagasló alakja, az első fotoriporter, az első PR-szakember, az első bármi.

Elsüllyedt Budapest

„Szép Ernő előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodalmi szenzációknak számítottak, azután egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla” – írta Hegedűs Géza 1976-ban, A magyar irodalom arcképcsarnoka című portrékötetében. 

Búcsú a gonosztól

A német író, Otfried Preuβler (1923–2013) művei közül itthon leginkább a Torzonborzról, a rablóról (eredeti nevén Hotzenplotz) szóló történeteket ismerjük.

Kedvezmény

Az idén 125 éves Közlekedési Múzeumot bombatalálat érte a 2. világháborúban, az épület és a gyűjtemény nagy része elpusztult. Csak 1965-ben nyílt meg újra, majd ötven éven át működött, a hiányosságai ellenére is hatalmas érdeklődés mellett. A Liget-projekt azonban a Közlekedési Múzeumot sem kímélte, 2015-ben bezárták, 2017-ben lebontották.

Isten nevében

Egy gyermek ára: három miatyánk, két üdvözlégy – pimf összeg, mindenkinek megéri, vevőnek, eladónak, az üzlet hivatalos tanújának (ezúttal a Jóisten az, lakcím, anyja neve, három példányban), de legfőként a Fidesznek. Most még pénzbe se kerül: alsónadrágokban fizetik ki a papságot. Választások jönnek, tartják a markukat, lökni kell nekik valamit, hogy misézés közben rendesen korteskedjenek, Isten akarata szerint.

Távolságtartás

A három még logikus és észszerű. Sőt, a három elvárható (a Tisza Párt és az MKKP potenciális szavazói szemszögéből mindenképpen), s aligha sérelmezhető (a rivális pártok híveinek perspektívájából) – ennyi kerületi polgármesterjelölt kell ugyanis a fővárosi listaállításhoz. És már miért ne állítana listát, miért is ne akarna bejutni a Fővárosi Közgyűlésbe Magyar Péter pártja és az MKKP? Hisz’ nem csak a szűk pártérdek, hanem demokratikus közéletünk, illetőleg közéletünk demokratikusságának imperatívusza is azt követeli, hogy ha egy párt van, létezik és kitapintható közösségi igény is van rá, az méresse meg magát a nemes versenyben, és a verseny legyen nemes!

Mint parton a hal

  • Földényi F. László

Pontosan húsz évvel ezelőtt egy német napilap többeket megkérdezett, mit várunk mi, magyarok a küszöbön álló EU-csatlakozástól. Én akkor habozás nélkül ezt válaszoltam: Komp-ország hajója végre kiköt – Nyugaton. Vagyis: Európában. A Fidesz épp ellenzékben volt. De már jóval korábban kiadta a velejéig antidemokratikus jelszót: „a haza nem lehet ellenzékben”, s előre tudni lehetett, merre kormányozzák majd a hajót, ha újra hatalomra jutnak.

„Mi nem tartozunk bele a nemzetbe?”

A Nemzeti Összetartozás Hídja egyelőre nem annyira a nemzet összetartozását, sokkal inkább azokat az emberi és eljárásjogi anomáliákat testesíti meg, amelyekkel ma Magyarországon egyre könnyebb bármilyen, NER-nek kedves beruházást végigvinni.

Dermedt figyelem

Az elbitangolt ellenzéki szavazók jó részét néhány hónap alatt becsatornázta Magyar Péter és a Tisza Párt. De mire jutnak így az elhagyott pártok?