Nem azért, mert a kimosdatott Eliza Doolittle-t végül „real hungarian princess” gyanánt azonosítják egy követségi bálon, s még csak nem is azért, mivel G. B. Shaw-ból éppen egy magyar származású producer, Gabriel Pascal masszírozta ki hosszú évek munkája árán a Pygmalion megzenésítési engedélyét. Hanem mert a My Fair Lady kereken 60 esztendős magyarországi előadás-története nemcsak a darab nagyjából állandó jelenlétét jelzi számunkra, hanem játék- és énekmodortól a rövidítési megoldásokig és a klasszikussá vált szövegfordulatokig (csudijó, francnyavalya stb.) voltaképp rég kialakult egy magyaros My Fair Lady. Ezt a My Fair Ladyt döntően prózai színházak is elővehetik, Higgins professzor szólamát egy kellemes orgánummal megáldott vezető drámai színész akár rá is szavalhatja a zenére, s a báljelenetet meg az ascoti derbi képét ugyancsak bátran lehet rövidíteni-igazítani. Csak akadjon egy egészséges szopránhanggal megáldott, temperamentumos Eliza, és szóljon G. Dénes György linkségében is számos telitalálattal kényeztető szövege!
Gondolhatnánk, hogy most a Centrál Színház új My Fair Ladyje is ezen a jól kitaposott ösvényen jár, ám csupán kisebb részben lenne igazunk. Mert bár a Centrál valóban inkább prózai, mint zenés színház, s ráadásul a színpada láthatóan kisebb a mű számára kívánatosnál, azért a Puskás Tamás által rendezett előadás mégis rokonszenvesen kevés engedményt tesz. Az Ascot-gavotte ugyan rövidül, ám a zenei kivitelezés mindvégig igényességre törekvő, köszönhetően Dinyés Dániel jó kezű irányításának, míg a táncos szakaszok javát, így különösen a szemetes-és-moralista Alfred P. Doolittle két számát, a bravúros összjátékot kikövetelve koreografálta meg Jaross-Giorgi Viktória.
S jóllehet Alföldi Róbert igazán nem az énekhangjáról híres, azért mégis az a kellemes meglepetés éri a közönséget, hogy ezúttal nem kényelmesen szavaló Higgins professzort talál a színpadon. Nem, Alföldi becsülettel énekel (igaz, egy számmal kevesebbet a szokottnál), sőt egy félkeringőnyit még táncol is, s ami ennél sokkal fontosabb: kiderül, hogy remekül áll neki nemcsak a frakkviselet, de az elviselhetetlen természetű fonetikaprofesszor szerepe is. Igazán nem rendelkezvén egy Básti Lajos mélybarna gordonkahangjával, Alföldi nem játszhat és nem is játszik a megúszásra, s a kamaszos nyafkaságot váltig őrző hangjával rátalál Higgins egyik legfontosabb vonására: az önző-gyerekes és másokon könnyen átgázoló elkényeztetettségre. A színész és a rendező közös jó ízlését és mesterségbeli tudását dicséri a tény, hogy a darab utolsó jeleneteire e vonás fenntartásával mégis sikerül a figura hirtelen támadt érzelmességét és ellágyulását is hitelesíteni.
| ||
A jutalomjáték azért még így is elsősorban Tompos Kátyáé, aki már-már valószerűtlenül tökéletes Eliza. Kellemes, sőt szép énekhangját ismerve az ugyan várható volt, hogy a szólam jól fog állni neki, de az, hogy szerepének mindkét felét, vagyis a cockney csatornavirágot és az öntudatra ébredő dámát, sőt ezek átmeneteit is a természetesség testmelegével képes eljátszani, az nem volt egészen papírforma. Példás és fáradtságot nem ismerő játékfegyelem, a színpadi jelenlét minden pillanatában imponálóan megnyilvánuló színészi intelligencia és mindeközben a könnyedség keresetlen gesztusai jellemezték Tompos alakítását; az előadás végére felépülő és kiteljesedő „nagy nő” a zenés színházi figurateremtés ritkán megtapasztalható szakmai remeke volt.
A harmadik főbb szerepben Magyar Attila (Doolittle) szokás szerint nem takarékoskodott az erős, ha tetszik, harsányan ripacs eszközökkel, ám aki látta, mondjuk, a néhai Agárdy Gábor vagy épp Rátonyi Róbert erősen borízű Doolittle-alakítását, az tudja: ebben a szerepben majdnem mindent szabad. Meglepetést nem is Magyar (amúgy nem minden báj nélkül való) ripizése keltett, hanem inkább a színész komoly erőfeszítésekre és összpontosításra kész közreműködése az összetett koreográfiák teljesítése során. A mellékalakok sorából említsük mindenekelőtt a fanyarságával most is üdítő Borbás Gabit, aki Higgins anyjaként egy-egy szemvonásával vagy ajakbiggyesztésével is képes volt finom és mégis direkt színpadi hatásokat elérni. Cserna Antal Pickeringje a másod-, sőt sokadhegedűsség jámbor belátásával, Rada Bálint Freddy pehelysúlyú kajlaságával, a (király)női ruhába öltöztetett Verebély Iván pedig a darab voltaképpeni mélypontját elfedni hivatott előadáspoén hatásos kivitelezésével vétette észre magát.
A kritika végére maradt a produkció legnagyobb újdonsága: Baráthy György magyarítása. Igazi jóféle zenés színpadi szöveg ez, könnyen mondható és énekelhető, s nyoma sincs a fordított dalszövegekben manapság meglepő módon rendszerint egyszerre jelentkező két fő fogyatékosságnak: a nyögvenyelős ügyetlenkedésnek és a kényszeres bravúroskodásnak. S ráadásul lépten-nyomon kellemes és kedves megoldásokat hallunk benne, például a Csudijó után most Gyönyörűként magyarított Wouldn’t It Be Loverly soraiban, ahol Eliza életálma az „egy zsák bonbon és egy zsák szén” meg az „egy kis snapsz, aztán kézbe kéz” fordulataival nyer találó megfogalmazást. S amikor Eliza második számában (Just You Wait) elhangzik, hogy „most írja fel eztetet (!) egy pap”, már tudhatjuk: van új magyar My Fair Ladynk.
Centrál Színház, szeptember 30.
