Valahogy így: „Kopka és János most már Arzéna, a gonosz varázsló és föld alatti alkirály birodalmában raboskodnak. Az alkirály estélyt ad az alvilágban, az ünnepélyen megjelennek: 1. odaliszkok, 2. jégfiúk, 3. púpos titkárok arany esernyővel, 4. Jégszívű Kegyencnő, 5. nyolcvan rabnő strucctollban, 6. nyolcvan dárdás szürkevörös, csíkos pizsamanadrágban, 7. János és Kopka, rabláncaikat csörgetve. Mindenki táncol. Barlangban vagyunk, több ezer méterrel a föld és az értelem szintje alatt.” Persze már a kroki elején tudjuk, hogy az illető süket, azaz a zene nélkül próbálja megfejteni a műalkotást. Akár egy operakalauz.
Durván elnagyolt megközelítésben kétféle létezik. Az egyik a történeti jellegű, általános és időben behatárolatlan. Ebben többnyire kronologikus sorban jelennek meg az egyes darabok, a szócikkek felépítése nagyjából azonos: elsőként pár szó a zeneszerzőről és koráról, aztán az adott opera cselekményének ismertetése, a mű jelentőségének taglalata, plusz újabban diszkográfia, DVD-jegyzék. A másik inkább monografikus; ilyenkor egy-egy zeneszerző operatermését tekinti át a kötet. Sok használható kézikönyv jelent meg magyarul mindkét műfajban, a Balassa-Gál György-féle kötetektől kezdve Till Géza könyvén át a Németh Amadé-féle Operaritkaságokig. Míg a másik típusban zömmel külföldi szerzőket találunk; kiemelendő a Wagnerrel (Erich Rappl műve) és a Mozarttal foglalkozó kötet (Spike Hughes tollából), és kiváló munka a magyar Várnai Péter Verdi-kalauza is. És van talán egy harmadik típus is, amely egy szerző általános jellemzését kívánja adni operái tükrében; Fodor Géza könyvének már a címe is önmagáért beszél: A Mozart-opera világképe. Ám ha nagyon akarjuk, létezik még a negyedik ideáltípus, mely napi, de azért elvi megfontolásokat is bőven felmutató kritikák gyűjteményének alakjában ad átfogó dalszínházi képet; ilyen talán Tallián Tibor munkája, az Operaország és Fodor Géza Zene és dráma című kötete, melyek egyik őse feltehetően Eduard Hanslick sorozata volt, az 1870–1900 között írt naplószerű nagy kritikai mű, a Die moderne Oper. Az ilyen munkákban bónuszként egy korszak színháztörténetének vékony szeletét is megkapjuk.
Csehy Zoltán műve az első táborba tartozik, ám időben behatárolt anyaggal foglalkozik, az alcím szerint: (Poszt)modern operakalauz 1945–2014. Mivel Csehy nem zenetudós, hanem mindenekelőtt költő és műfordító, a vállalkozás hangoztatottan szubjektív, sőt egyenesen erotikus: „a zene története a személyre szabott erotika története is”. De még fokozza a tempót, és kijelenti: lehetséges, hogy a zene és az erotika „egy és ugyanaz”. És ekkor megteszi forró vallomását: „Elsősorban operarajongó vagyok: ez a műfaj számomra a zene orgiája, az emberi elme legőszintébb, pszichoanalitikus remeklése, szenvedélyesen és kendőzetlenül érzékenyülök el, hagyom, hogy leleplezzen a teátralitás vagy akár a kárhoztatott természetellenesség.” De még ez sem elég: „Ez a könyv egy szerelmi vallomás: a világ egyik legösszetettebb és legtökéletesebb műfaja iránti rajongás dokumentuma.” Aztán kijózanodik, és kijelenti: „A szerelmi vallomás a maga pőreségében azonban nem nyilvános műfaj. Ha már előhozakodunk vele, legalább valamelyest meg kell regulázni.”
Csehy jól regulázza meg magát. Hatalmas ismeretanyagot halmoz elénk (bár a magyar szekció lehetne bővebb is), ismertetései tárgyszerűek, a kötet információkban gazdag, a hangnem mértéktartó. És minden látszat ellenére a könyv nemcsak a szerelmeseknek, hanem a tájékozódni kívánó átlagnézőnek is szól, bár az értékelések túlcifrázott nyelvezete kissé riasztó. Vannak persze vitatható megoldások, hiszen már maga a műfaj is cseppfolyóssá vált a (poszt)modern korban, és a címet adó mű (Giorgio Battistelli Experimentum mundi) sem dalmű, hanem sokkal inkább amolyan zenés-szöveges performansz, így aztán kérdés, mi esik még innen vagy túl a műfaj szorosan vett határain. De ez nem is olyan zavaró, hiszen ebben a világállapotban egy operakalauz is lehet kontúrtalan. Ám azt már nem értem, hogy ha Prokofjev belül esik az időhatáron, akkor Sosztakovics miért esik túl rajta, hiszen például Kártyások című, töredékben maradt, nagyszerű Gogol-operáját egyértelműen 1945 után mutatták be, és a Kisvárosi Lady Macbeth új verziója (Katyerina Izmajlova) is 1963-as.
A kötet szép kiállítású, de nem maradhat említés nélkül a sok sajtóhiba, főleg a német szavakban. Hézagpótló kézikönyv, egy irodalmártól meg egyenesen heroikus teljesítmény.
Kalligram, 2015, 1136 oldal, 6000 Ft
