És festék... - Lakner László: Isa pur... (kiállítás)

  • Hajdu István
  • 2007. június 28.

Zene

Vilém Flusser szerint az írás, pontosabban az ábécé "feltalálásának"alapvető oka az volt, hogy kellett egy eszköz, egyszersmind módszer, amelynek révén meghaladható, a szó szoros értelmében felülírható a mágikus-misztikus, vagyis prehistorikus tudat, s hogy következésképpen megnyílhasson és tágulhasson a tér a historikus tudat előtt. Vagyis az ábécé a történeti tudat kódjává lett.

Vilém Flusser szerint az írás, pontosabban az ábécé "feltalálásának"alapvető oka az volt, hogy kellett egy eszköz, egyszersmind módszer, amelynek révén meghaladható, a szó szoros értelmében felülírható a mágikus-misztikus, vagyis prehistorikus tudat, s hogy következésképpen megnyílhasson és tágulhasson a tér a historikus tudat előtt. Vagyis az ábécé a történeti tudat kódjává lett.

Lakner László több ízben is elmondta: pályáján a konceptuális és lettrista munkák a hatvanas évek közepe-vége óta párhuzamosan készültek a tisztán festői művekkel, s hogy épp mit csinál, az az adott pillanat termékenységén múlik. A kilencvenes évek elején Beke Lászlóval beszélgetve megjegyezte: "A különbség az én munkáim és a legtöbb vizuális költő munkái között az, hogy az én kiindulópontom a festészet. Hogy nyomtatott betűkkel vagy kézírással: nálam mindenből kép lesz, és nem irodalmi kontextus. Így ezeket a képeket is áthatja a festői gesztus (...): fel akarják szabadítani a nézőt, a betűket, mint 'anyagot' látni, mint a festészet autonóm építőelemét, mint a színt vagy a formát."

Ha Flussernek igazat adunk, és miért is ne tennénk, majd elfogadjuk-megértjük Lakner szavait is (nem lehet ellenük kifogásunk), pontosan látjuk azt az elegyet, sajátos szellemi applikációt, aminek képében a művésznek - elsősorban - az irodalom héroszainak nyomát megörökítő festményei és grafikái, másodsorban és kevésbé pregnánsan könyvmunkái és néhány konceptje leírható.

Az elmúlt nagyjából negyven év alatt Lakner kezén sokszor és sokféleképpen formálódott meg a betű, a szó és a szavakat hordozó-konzerváló könyv képe is. Célan töredezett, elfojtott mondatai, Wittgenstein túlidézett, legendás negatív tautológiája, Goethe és József Attila, Lukács György és Radnóti, Petőfi és Novalis; verssorok, szavak, aláírások. És persze festőké, muzsikusoké, az autographiához való kemény vonal-hűség szigorával, hiperrealista módon felnagyítva az eredeti karaktereket. Lakner a fiktív vagy éppen valódi levelek, kéziratok, szignók transzmutációja révén átintellektualizálta önnön érzéki informel festészetét, és sajátos, szándékolatlanul is ironikus quodlibetet formált. Ami az egészben a legérdekesebb, hogy az írással, a betűk felhasználásával nemcsak a szabad festői gesztusokat köti meg egy nagyon is történeti, nagyon is konkrét, nagyon is asszociatív intellektuális jellel, struktúrával vagy éppen a kihagyás, az elhallgatás és a rejtés bonyolult mechanizmusával - mint például a zárttá festett könyvtárgyak esetében -, hanem csöndesen, már-már lírai, de semmiképpen nem drámai "kedéllyel" ellentmond Flussernek. Lakner szignói, idézetei éppen az autographia, a kézírás iránt érzett, de nem is érzett, inkább kikövetelt mágikus-misztikus tisztelet, a megszemélyesülés patetikus ikonjaiként is nézhetők; ikonként, amelyek éppen hogy kimondják a nevet, és éppen hogy nem a kép, hanem a név megjelenítése, a név kinyilatkozása-kinyilatkozódása által válnak - persze - képpé, de elsősorban mégiscsak valamiféle szakralitásnak, metafizikai tiszteletnek az eszközévé. Mintha visszalépnének, a betűk ellenére, a Flusser által historikusnak mondott tudat "korszerűsége" elől egy ősibb állapotba: a név, amint képpé válik, bálvánnyá is lesz, a folyamatban rejlő öszszes (latens) iróniatartalékot felhasználva.

Néhány munkáján azonban éppen ellenkezőleg jár el. Azt hiszem, úgy tesz, mintha a jeges-zord Church-Turing-tétel szellemét követné: a tétel szerint "a matematika problémái csak a matematika művelésével oldhatók meg". Lakner vastagon átfest, ráadásul klasszikusan, Piero Manzonit megidézve monokrómmá tesz egy-egy szöveget, az olvashatatlanságig elfedve azt, s "bebizonyítja", hogy az irodalom, pontosabban a tipográfia és a könyvészet festészetként csak festőileg magyarázható, vagyis - és ez már valóban ironikus konceptualizmus - a befestett felület, bármit rejt is, festészet, s az alapként szolgáló lektűr vagy filozófiai alapvetés, Petőfi vagy Lukács György semmi más, mint festékkel bevonandó felület, mely a processzus befejeztével festészetté válik. Az iróniát és a konceptualizmust persze felülírja, felülfesti az igazi festészet, tehát az iménti rabulisztikus ravaszkodás végül is teljesen felesleges, Lakner egyszerűen fest mint festő, miközben tág helyet ad az értelmezésnek, de persze, talán, meg is követeli a kommentár rétegzettségét.

A tárlat egy korábban, ha jól tudom, valamikor a nyolcvanas években tervezett Radnóti-emléktábla elkészültét és avatását ünnepli. A múzeum kertjében felállított bronz dombormű felülete sem délelőtti napfényben, sem esti villanyfényben nem értelmezhető, önkioltott kvázikonceptként hirdeti a lakneri festészet dicséretét a lakneri szobrászattal szemben.

Petőfi Irodalmi Múzeum, július 15-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.