Magyar Narancs: A zenekar székhelye az Arizona állambeli Tucson, amiről nekem az ott forgatott klasszikus westernek jutnak eszembe: poros, napégette, kőtörmelékkel bevont pusztaságot képzelek magam elé. Van valami igazságtartalma ennek az elképzelésnek?
Joey Burns: Nem is olyan kevés. A városunk a Sonora-sivatag kellős közepén fekszik: ez a része Arizonának eredetileg Mexikóhoz tartozott, majd az 1870-es években eladták Amerikának - szükség volt rá a keletről nyugatra haladó vasúti pálya építése miatt. Tucson városa szélesen elterpeszkedő nagyvárossá vált az idők során, de a sivatag továbbra is ott van, elnyúlik Észak-Mexikótól Arizona déli feléig. Erre a helyre sok író, zenész és képzőművész elzarándokol, mert radikálisan másfajta élet zajlik benne. Tudod, hogy a sivatagban, víz nélkül nagyon nehéz életben maradni, mégis roppant gazdag vadvilágot, mindenféle növényt és állatot látsz, egy máshoz nem hasonlítható, törékeny ökoszisztémát. És ott a határ is a semmi közepén, ami elválaszt egy országot, egy kultúrát a másiktól. Nagyon sok mellékjelentést hordoz ez a terület, mert történeteket hoz elő a múltból - akár bibliai történetek is eszünkbe juthatnak, ha ott járunk. A saját szabályai szerint működő, sajátos arculatú vidékről van szó, aminek megvan a maga egyedi történelme is. És persze ott van még a kapcsolata Hollywooddal, illetve Sergio Leone néhány filmjén keresztül Európával is, főleg, hogy Leone filmjeire egy német író, Karl May is nagy hatással volt, aki a képzeletével közelítette meg ezt a vidéket. Azt gondolom, hogy ez a terület előhívja az ihletet.
MN: Arizonában komoly méretű latinó közösség él. Hatással van ez a zenei klímára?
JB: Mindenképpen. Számottevő latinó közösség ugyanakkor nemcsak ebben az államban él, hanem a Közép-Nyugaton, például Kansasben, vagy az olyan nagyvárosokban is, mint Chicago és New York - ezért aztán számos rádió ontja magából éjjel-nappal a mexikói és az egyéb latin-amerikai zenét. Nagyon izgalmas, mert érezni lehet, hogy a különböző kultúrák találkozásából egyre érdekesebb dolgok buknak a felszínre. A felsorolt helyeken, meg még Los Angelesben és San Franciscóban - szóval főleg a nagyobb városokban - olyan underground színtér működik, amihez Európában mondjuk Barcelonáét hasonlíthatnám: folyamatosan történik valami a felszín alatt, akár a keleti és a nyugati zene találkozásáról beszélünk, akár a rock en espanol, azaz a spanyol nyelvű rockzene összeolvadásáról a poppal vagy a technó és a tradicionális zene új viszonyáról. Az olyan zenekarok, mint a Nortec Collective, a Mexican Institute Of Sound vagy a Kinky nagyon-nagyon izgalmas zenét játszanak, és (legfőképp talán Beck hatására) egyre többen dolgoznak együtt mexikói vagy latin-amerikai zenészekkel. A mi zenekarunkban itt van Jacob Valenzuela (a zenekar trombitás-billentyűse - G. A.), aki Tucsonban született, de az apja mexikói. Az ő házában az angol és a spanyol sajátos keverékét beszélik. Jacob írt is egy spanyol nyelvű számot az utolsó lemezünkre, az Inspiraciónt, amit ma este is játszani fogunk - különös módon ennek inkább kubai hangzása van. Úgy mondanám, hogy bár a házaink ablakai az Egyesült Államok és Mexikó közötti határra nyílnak, a szívünkkel az egész világot be tudjuk fogni, nincsenek korlátok. A zene mindig is ezt jelentette a számomra, olyan eszközt, ami számos helyre el tudja vinni az embert. Az már csak a ráadás, hogy utazó zenekarként ténylegesen is ellátogathatunk a világ távoli tájaira.
MN: Előző lemezeteken, a Garden Ruinon elhagytátok a Calexico védjegyét, a mariachi zenekarokra emlékeztető hangszerelést. Úgy érezted, hogy dalszerzőként azok a fúvós hangszerek valamiképpen korlátot jelentenek a számodra?
JB: Inkább csak folytatni akartam a kísérletezést, ami mindig is jellemezte a zenénket. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez akkora váltás volt, ami jó pár régi rajongót eltaszított. De azok a számok nagyon is jól működnek, amikor mostanában elszórunk párat belőlük a programban. Nagyon örülök, hogy játszhatjuk azokat a dalokat is, például a Letter To Bowie Knife-ot vagy az All Systems Redet, amit épp tegnap éjjel játszottunk. Aztán ott van a Roka, ami szinte minden koncerten előkerül, és az egyik kedvenc Calexico-dalom. A haláltáncról, amiről az a szám szól bárhol, bármikor énekelhetsz, mivel univerzális dolog, érteni fogják. Minden kultúra, minden folklór ismer történeteket, amelyek a földi életünk végét értelmezik. Ezeket én lebilincselőnek tartom. Az olyan ünnepek, mint a Día de los Muertos (halottak napja - G. A.) Mexikóban vagy az All Souls' Procession (körmenet mindenszentek napján - G. A.), amit 1990 óta Tucsonban is hivatalosan megtartanak, egytől egyig elbűvölő módokat kínálnak arra, hogy kapcsolatot létesítsünk az elhunytakkal.
MN: Az említett Rokában Amparo Sánchez hangját hallani, a Carried To Dust egyes számaiban Pieta Brown és Jairo Zavala énekel. Mi alapján választasz, amikor el akarsz hívni valakit énekelni egy Calexico-lemezre?
JB: A személyiség számít, amit az erős hang mögött érzek - és persze az sem árt, ha jó viszonyba tudok kerülni az adott énekessel. De ez azért nem feltétel. Amikor az I'm Not There - Bob Dylan életei filmzenéjén dolgoztam, a producer megkérdezte, hogy szeretnénk-e egy közös számot Willie Nelsonnal, és persze mindannyian izgatott igennel válaszoltunk. Kész csoda, hogy végül valóban összejött. A felvétel előtti éjszakán még senki sem tudta, hogy Willie Nelson hol van. Tudták, hogy valahol a közelben, de ennél pontosabban nem. Végül kiderült, hogy Dallasban, tőlünk kábé kétórányira egész éjszakás pókerpartin vett részt. Reggel aztán megjelent a turnébuszával, a technikusa kijött a gitárjával, be is hangolta neki, aztán Nelson meghallgatta a Dylan-számot, amin dolgoztunk (a Se–or volt az), de csak annyit mondott, hogy "Aha. Jól hangzik. Oké" - és már tovább is állt. Eddig tartott a találkozásunk. A házi stúdiójában rögzítette a részeit, de ettől még a szám nagyon jól sikerült.
MN: Négy éve remek közös lemezt adtatok ki az Iron & Wine-nal. Ha bárkit választhatnál, kivel készítenél legszívesebben egy újabbat?
JB: Jó kérdés. Van pár olyan zenész, akit van szerencsém ismerni, és nagyon szívesen dolgoznék is vele, mint például Lhasa, aki a hangja és a történetmesélői tehetsége miatt is a legjobbak közé tartozik a mai mezőnyben. És igazán remek volna Tom Waitsszel vagy Neil Younggal dolgozni, de tudom, hogy ez nem fog összejönni, hacsak egy film vagy valami különleges jótékonysági projekt alkalmat nem teremt rá.
MN: Pár éve írtál egy számot Nancy Sinatrának (a Burnin' Down The Spark a 2004-es, Nancy Sinatra című lemez nyitódala volt). ' hogyan talált rád?
JB: Angliában turnéztunk, és pár koncertet Nancy turnémenedzsere szervezett - ő említette, hogy készül ez a lemez, amire különféle kortárs rockzenészek írnak számokat, és mondtam neki, hogy engem is érdekel a dolog. Két hónappal később egy üzenet várt a rögzítőmön, ami nagyjából így szólt: "Helló, Nancy vagyok, ha rajta akarsz lenni a lemezemen, gyorsan küldd a számot, mert egy ideje már csak rád várunk!" Így tudtam meg, hogy rajta leszek a lemezén. Akkor ott gyorsan írtam is egy számot - nagyjából úgy is szól, mintha Calexicót hallanál, de azért szerintem jól sikerült.
MN: A Garden Ruin és a Carried To Dust csak a hangszerelésében különbözik egymástól, amúgy mind a kettőt visszafogott, melankolikus, intim éjszakai zene jellemzi. Mit gondolsz, maradtok ezen az ösvényen, vagy a legközelebbi Calexico-lemezen valami egészen másfajta zene lesz majd hallható?
JB: Nem tudom, mit fogunk csinálni, mindenesetre én a kísérletezést kedvelem. Az a természetes szerintem, ha változni akarsz. De hogy a következő Calexico-lemez drasztikus változást hoz-e majd? Egyelőre annyit tudok, hogy több vendégzenésszel szeretnék közösen dalokat írni. Van egy olasz énekes, aki Milánóban él, de egyébként egy apró déli községből, Calitriból származik: vele már írtunk is pár számot, és beszéltünk arról, hogy ki kellene adnunk egy közös EP-t vagy nagylemezt. Kezdetnek már ez is ígéretes. Ugyanakkor őszintén szólva nem bánnám, ha a jövőben olyan projektekbe is belevághatnék, amit nem muszáj Calexico néven kiadni. Szeretem a popzenét, az experimentális és az elektronikus zenét, imádom a dzsesszt, és szeretnék ezekkel a stílusokkal, amik segítettek, hogy kialakítsuk a Calexico zenéjét, külön-külön is foglalkozni. Számomra fontos, hogy az ember ne kötelezze el magát túlságosan egyetlen dolog mellett. Nyitottnak kell maradni.
A Calexico koncertjéről kritikánk a Visszhang rovatban olvasható.
