Adolf Hitler vélekedése szerint "... - történelmi szempontból nézve - megbocsáthatatlan paródia, hogy Attilának és hunjai utódainak legyen a legszebb fővárosa a Nibelungok folyója mentén". De természetesen nem ezért igyekezett mindenáron tartani Budapestet a szovjet előretöréssel szemben, hanem elsősorban a visszavonuló német hadsereg üzemanyag-utánpótlása miatt, amelynek legfőbb forrása ekkor már Magyarország, a dél-zalai olajmező volt. A kötet bevezetőjéből ugyanakkor kiderül, hogy az 1944-45-ös városostromok egyik legvéresebbikét annak a bizonyos kiugrási kísérletnek a sikere szükségtelenné tette volna. Már amennyiben felvethető egyáltalán, miként menekülhetett volna meg az értelmetlen önfeláldozástól 17 500 magyar katona és 75 000 polgári személy (éhen haltak, romok alatt elpusztultak, nyilasok és szovjetek által elhurcolt és vissza nem tért személyek, zsidók, akik az elhúzódó nyilasuralom áldozatai lettek stb.).
"A második Sztálingrád" címmel a harcok kíméletlenségét hangsúlyozó írás kellően részletes ahhoz, hogy megismerkedjünk a több mint száznapos ostrom (Berlin két hét alatt esett el) néhány furcsa, kevéssé ismert részletével. Buda ostromának kezdeteiről például a következőket olvashatjuk (1944. december 24-e van): Egy szovjet csoport tagjai "este hat órakor érték el különösebb harcérintkezés nélkül a fogaskerekű sváb-hegyi állomásának az épületét, ahol karácsonyfát és egy vaskályhánál sült gesztenyét is árultak még. Miután megérkezett a menetrend szerinti járat, a szovjet katonák a középső kocsiba szálltak fel. A szerelvény elindult, ám az egyik utasnak feltűnt az ismeretlen egyenruha és megrántotta a vészféket. A szerelvény megállt, a szovjetek pedig elvették néhány utas karóráját és eltűntek az erdőben." Ha nincs az a vészfék, az alegység simán ledöcög a Városmajorba, ahonnét néhány száz méterre még egy hónappal később is a legelkeseredettebb harcok folytak a támadók és az ostromlottak között. Ugyanekkor viszont - hívja fel a figyelmünket az egyik fénykép magyarázó szövege - Pesten, az Uránia moziban már egy szovjet háborús propagandafilmet vetítenek a vacogó nézőknek.
A bevezető tizenöt, egészséges komcsizással is fűszerezett oldala (melynek egy része egy tizenöt éves fiú ostromnapló-bejegyzéseiből válogat) nem terheli meg a figyelmet, amely így a képanyagra fókuszálhat - elvégre fényképalbumról van szó. Összeállításakor szemlátomást több szempont érvényesült párhuzamosan: az egymást követő képek egyfajta esztétikai ritmusa, változatossága, aztán a rombolás különböző metszetei: a lerombolt városkép drámaisága, az emberi tragédiák devalválódása, bizonyos helyzetek, látványok abszurd, olykor keserű, máskor szinte mosolyogtató képtelensége - nem is beszélve a romeltakarítás láthatóan gyors előrehaladásáról. Nyilvánvaló, hogy válogatási szempont volt a képek minősége is, hiszen meglepően jók, igényesek a felvételek, különösen a körülményekhez képest, amelyek megbocsáthatóvá tesznek egy-egy homályos körvonalat, elmosódó arcot. Mindezek a szempontok kizárják, szükségtelenné is teszik a kronológiai sorrendet, de a harci helyzet, majd az újjáépítés hozta gyors változások miatt is hasznos lett volna a képek pontos dátumozása, amit nyilván a megfelelő adatok hiánya akadályozott meg.
A képekhez fűzött észrevételek néha messze túllépik a puszta magyarázat vagy helyszínmegadás határait. Fölmerül például az a
városépítészeti kérdés,
hogy miközben az újjáépítés az első napoktól fogva az eredeti építés helyreállítását jelentette az eredetihez hasonló anyagokkal, vajon nem lett volna célszerű a szükségből erényt kovácsolva bizonyos pontokon bátrabban belenyúlni a város kialakult szerkezetébe? Igaz, az előszó megerősítette azt a tudásunkat, hogy Sztálin fő célja a bolsevizálás volt, amely értelemszerűen a városvezetés kialakításakor és munkájának meghatározásában is érvényesült, vagyis aligha gondolkodtak az akkori vezetők esztétikai szempontokban, egyáltalán városfejlesztésben.
Pontos információkat kapunk a képeken látható épületek ostrom előtti és utáni sorsáról, a fotókhoz asszociálható érdekes történeti vonatkozásokról. Az egyik fénykép ürügyén például arról olvashatunk, hogy a játszótérépítés első virágkora (1928-33) idején nemcsak a gyerekekre, hanem a szülőkre is gondoltak: számukra "felnőtt bordásfalakat, nyújtókat és gyűrűhintákat állítottak föl a gyermekjátékok mellé". Igazi ínyencség egy Úri utcai felvételhez fűzött megjegyzés, mely szerint "a kép közepén, függőlegesen futó pince-szellőzőcső az ostrom óta eltelt hat évtizedet is érintetlenül átvészelte és ma is ugyanott áll". Ezek az apró, a tekintetet a szörnyűségektől arrébb terelő gesztusok adnak végül emberi léptéket a kötetnek, ezek változtatják horrortárból a történtek távolságtartó bemutatásává, miközben a képi információk egyfajta sajátos, szubjektív monográfiává állnak össze.
Corvina, Budapest, 2006, 150 oldal, 5990 Ft
