"Éljen a bajnok! Éljen a bajnok!" - emlékeznek még Anthony Fallon parancsnokra? Hát kis segédjére, a rózsaszínű moherpulóvert kihajtatlan inggallérral viselő Charlie Braddockra?
Kathryn Bigelow filmje olyan, mintha a népszerű HBO-s tévésorozat, a Gyilkos megszállás (Generation Kill) folytatása lenne - kicsit más, bár olykor nagyon is hasonló eszközökkel. Míg a mondott széria a szárazföldi csapatok Kuvaittól Bagdadig tartó menetelését mutatta be a dokumentarizmus illúzióját keltő módszerekkel - ami korántsem véletlen, hiszen Ed Burns és David Simon (a The Corner alkotói, híres művük a Drót) írták -, addig Bigelow a Bagdadban töltött, máig (s valószínűleg holnapig is) eltartó szép napok krónikásának jelentkezik, egy hiányszakmák népszerűsítésére feltalált zsánerben. A műfaj eddig általában a tűzoltók ügyes-bajos dolgait jelenítette meg akciódús körülmények között, de láttunk mi már pofozkodó hálókocsi-kalauzt is, s lenne is pár ötletünk. Bigelow ellenben a katonai robbantási szakértők, mindközönségesen a tűzszerészek nehéz, fáradságos, minden pillanatában teljes odafigyelést, 120 százalékos koncentrációt igénylő, s még így is roppant veszélyes foglalkozását "veszi górcső alá" - harctéri szolgálatuk utolsó hónapjaiban. A napi robot során - itt-ott elhelyezett vagy elhagyott - bombákat kell, gyakorlatilag a futószalag melletti munka monotóniájában, hatástalanítaniuk. De vajon sikerül-e? Túlélik-e az utolsó szolgálatot?
Mielőtt elhamarkodottan rávágnánk, hogy az utolsó előttit biztosan túlélik, s ráérünk izgulni értük majd utána, a két óránál valamivel hosszabb film legvégén, nos, gondoljuk meg jól. Nem tudom elmesélni, mert spoileres lenne, de van egy filmkészítői trükk a mozisztárok felléptetésével, mindenki ismeri, pont százéves, mindenki imád beszélni róla, de nagyon kevesen merik (merték eddig) megcsinálni. Kathryn Bigelow viszont egy cseppet sem tétovázik - megcsinálja. Háromszor is. Másodszor nekünk már kicsit sok (kitaláltuk előre a poént), de egy hollywoodi filmben középarányosnak mondható, hisz általában mindent többször mondanak és mutatnak bennük.
Ennél több trükközést a brutálisan kötött forma - hazafias, háborús, szakmai akciófilm, "irány az Oscar" jeligére - nem is bírna el. Sajnálatos módon azonban akkor jönnek ki A bombák földje problematikus vonásai, amikor e kötöttségeket darabonként vizsgáljuk (talán tekintsenek is el e metódustól, ha megnézik).
Mindevvel együtt kétségkívül az akciós szál a leginkább problémamentes. Horrorokból és velük házas sci-fikből vétetett a módszer: attól kell félnünk, hogy mikor és az űrhajó melyik bútordarabja mögül ugrik elő az alien, s eszi meg a reá merő önvédelemből - és a világ jobb megismerése és megértése céljából - vadászó embert (értsd: melyik színes zsinór téves átvágása következtében robbanunk fel mindannyian, s velünk a világbéke). Anthony Fallon parancsnok, aki mindig azt énekelte (ha jól emlékszem, Sinkovits Imre hangján), hogy "Éljen a bajnok! Éljen a bajnok!", az Richard Harris volt, s mindig a megfelelő színű zsinórt vágta át, szemben például a David Hemmings megformálta segéderővel, akinek így rossz vége lett már a közepén a nagyszerű Richard Lester 1974-es Pénzt vagy életet (Juggernaut) című filmjében, amely szintén nagy hangsúlyt fektetett a szakmaiságra. Mely szakmaiság Bigelow munkájában a lassúság képeiben jelenik meg - biztos módszer, kasszafúrós filmek is előszeretettel alkalmazzák. Hosszan matat a csávó a szerkezeten, közben rágjuk a körmünket, hogy a levegőbe röpül-e. És tényleg izgulunk (nem is csak a mondott trükk miatt). Hanem elsősorban Bigelow hangulatteremtő erejéből kifolyólag. A film olyan, mintha tényleg Irakban lennénk, noha a korszerű technológiák korában nem könnyen elképzelhető, hogy a US Army toptűzszerészei olyan, a búvárkodás hőskorában játszódó némafilmek jelmezeire felettébb hasonlító védőfelszerelésben bénáznának, amilyenben A bombák földje főszereplője minduntalan.
A háborús ügyekre fordított energiák végül kimerülnek az említett hangulatfestő szándéknál, s a többit a legolvasottabb hollywoodi receptkönyvek vonatkozó fejezeteire hagyják az alkotók. Így felvetődik a kérdés, azért volt-e elengedhetetlenül szükséges hihetőre formálni a sivatagi és bagdadi környezetet és koreográfiát, mert ellenkező esetben óvatlanabb néző azt hihette volna, hogy Vietnamba tévedt (vagy urambocsá', az indiánok elleni honvédő háború mezejére). A iraki dolgozók két csoportozatra oszthatók ugyanis (fogadjunk, hogy nem hiszik el nekem, hogy a bagdadiak rendszerint az ablakban intézik a dolgaikat). Rossz arabok, akik robbantanak, lőnek, csúnyán néznek és valami érthetetlen nyelven karattyolnak, ill. eszük ágában sincsen megállni a karjelzésre. A másik csoportban egy nehéz életű kisfiú és egy koros tanárember van - utóbbi (szavamra!) csak tévedésből. Kéri számon a fene a jellemábrázolást, s azt is belátjuk, hogy kiradírozni sem lehetett teljesen a helyieket - hisz a bombát csak oda kellett készítenie valakinek a tűzszerészek elé. Annál is kevésbé kérnénk számon az ilyesmit, mivel Bigelow a főhősét kétszer állította sorba a jellemábrázolási osztogatáshoz. Oh, vele annyi minden van, gyereke van, és mégis mindennap kockáztatja az életét, elvált, de együtt van az asszonnyal, kibukik olykor, de aztán újra elképesztő bátorsággal (keményebb szitukba vakmerőséggel) veti magát a gyilkos szerkezetek elleni küzdelembe, s nem szenvedheti az igazságtalanságot még a nehéz körülmények között sem. Dohányzik.
Kathryn Bigelow - miközben egy lassú, de sok helyütt tagadhatatlanul izgalmas és érdekes filmet visz végig, profi jelenetekben - feltűnően elfelejt véleményt nyilvánítani az iraki háborúról, pláne békefenntartásról, hogy végül is az mi fán teremne. 't az all american boy viselkedése érdekli a bajban, a vérzivatarban - az meg minden szereplőjének egyforma (ti. a viselkedése). E szemléletet nevezhetjük akár hazafiasnak is. A filmakadémia például annak fogja, nálunk a Kádár-érában imperializmusnak hívták.
Ma csak egy mozi.
Forgalmazza a Budapest Film
