Film - Egy hatás alatt álló film - Hajdu Szabolcs: Bibliotheque Pascal

Film

Emlékeznek önök a Krebsz, az istenre? Persze mondhattam volna egy kupacnyi másik címet is, Elveszett illúziók, Ismeri a szandi mandit?, Szívzűr, Veri az ördög a feleségét... meg más ilyeneket. A Krebsz, az isten és az Ismeri a szandi mandit? a maguk esetlegességeivel együtt - különösen a felsoroltak tükrében - úttörő munkáknak számítottak: 1969-ben készültek, puszta létük (vagy inkább a bemutatásuk) ilyenformán akár a diktatúra elleni halk berzenkedésnek is tekinthető, lévén magyar gyártmányú cseh(es) filmek voltak. Ha utánanéznek a többi említett mű keletkezési dátumának, nyilvánvaló: hosszan kitartó hatás alatt állott a magyar filmkészítés egyik - érdektelennek semmiképpen sem nevezhető - csoportozata. Aztán 1979-ben (te jó ég, két évvel a Veri az ördög a feleségét után - hol tartottunk mi?) elkészült a Szovjetunióban a Stalker, és jó időre pályára állította a honi filmcsinálás egy másik - esküszöm: ugyancsak figyelemre méltó - csoportozatát. Még ha csak egyet.

E lendület is kitartott tovább, mint elsőre hittük volna; ha jobban megkaparjuk, ma is akadnak ezen - tagadhatatlanul meghaladott - irányoknak szorgalmas követői a pesti halpiacon (ami azért egy súlyosabb szegénységi bizonyítvány).

Aztán eljöttek a kilencvenes évek, s a filmszerető közönség megismerte Hajdu Szabolcsot - mint ahogy a szomszéd interjúban is felidézik: Rózsa János filmjeiből. A Félálom '91-es, a Jó éjt, királyfi! '93-as. Évjáratban épp a kettő közti (az akkor már színházi rendezőként világhírű) Lucian Pintilie filmje, A tölgy, ami - úgy is, mint a jövő hírnöke - a maga frissességében futott is egy kört az éppen debütáló Európa Filmhéten (a mű később a reguláris forgalmazásig is elvergődött). E film főszereplője Razvan Vasilescu volt (és persze Maia Morgenstern, akinek személye történetünk szempontjából is kizárólag a szűk hely miatt hagyható el, holott nem az). Vasilescu (mint Morgenstern) eztán az új Európa egyik emblematikus román színésze lett, benne volt Pintilie további - jórészt francia pénzen forgatott - filmjeiben, de láttuk már német filmhéten (Offset) éppúgy, mint a mozisztárból rendezővé hátralépő Fanny Ardant vásznán (Hamu és vér). Most őt látjuk viszont Hajdu filmjének egyik főszerepében - jelenléte ugyancsak beszédes. Nos, A tölgy jó előhírnök volt: kábé az ezredfordulóra a román film különösebb feltűnés nélkül beosont a nemzetközi filmfesztiválok fő kedvenceinek fenntartott páholyba. Azért nem volt annyira feltűnő ez az antré, mert valójában csak kis változás esett: a Kusturica- és poszt-Kusturica-filmek addig bérelt helyére ültek be. Arról már nem is szólunk, hogy némi utánjátszással Kusturica-filmeket is készítettek minálunk (ha még csak múlt időben beszélhetnénk).

Mindevvel nem csupán azt akarjuk mondani, hogy a karnyújtásnyi távolságra lévő egzotikum mindig is kelendő volt művelt nyugat-európai körökben és fesztiválokon, de azt is, hogy egészen közvetlen környezeti hatások is tehetik alkotóvá az alkotót olykor - nem elképzelhetetlen metodika a személyes szűrő- és nagyítórendszerek teljes elhagyása, történjen az akarattal vagy észrevétlenül. Ennek ellenére nem gondoljuk, hogy Hajdu Szabolcs azért készített volna most egy virtigli román filmet, mert az köztudomásúlag is egy kelendő portéka. Még csak nem is csikósokat és a pusztát vagy a Balatont hiányoljuk a vászonról.

Inkább az tűnik érdekesnek, hogy meddig lehet avval eljutni - uram bocsá', egy filmrendezőnek -, amit a moziban lehet megtanulni. Ami ott ragad ránk. Voltaképpen egész messzire - a Bibliotheque Pascal egy jól átgondolt, következetesen végigvitt, egyenletes feszültségi szinten tartott, szép munka. Mondjuk a kerettörténetet a magam részéről szívesen elengedtem volna: a mese és a valóság összekapcsolódása általában kevésbé direkt ügymenet, még mintha a rendező maga is megriadna kicsit tőle, s e riadalmában (önfelléptével) még egy függeléket odaakaszt műve végére, ami már tényleg sok a jóból.

Amúgy meg - kétségtelen viseletességén túl - az a fő baj az ún. mágikus realizmussal, hogy túl sok kigázolást nem enged a fogyasztójának. Sőt egyirányú utca, amelyben az élet odavetettjei számára befelé nyílik csak menekvés: a mesék, a gyógyító erejű fantázia és a nyolc napon túl (sem) gyógyuló önreflexiók világába. Lehet az ember brit bordélyig sodort szerencsétlen, bár látványosan jobb sorsra érdemes (ki nem az?) balkáni gerle vagy akár valaki más is. Az utóbbi időkben ez a "más" egyre korlátozottabb számú, vagy a zérusra tendál - de ez sem nagy baj, mert a filmesnek is megadja szinte automatikusan az egyetlen irányt: dettó befelé, befelé saját filmjébe. A Bibliotheque Pascal is akkor a legizgalmasabb, amikor saját mélységeit keresi, amikor fordul még egyet a folyosó a kuplerájban, amikor a fúvós hangszerből valami erdélyi hátsó udvaron át masírozik a rezesbanda a Penny Lane közvetlen szomszédságába, s akkor tűnik kevésbé húsbavágónak, amikor azt tudjuk meg belőle, hogy vannak olyan helyek ezen a világon, ahol akkora a szükség, hogy olykor eladjuk a sajátjainkat is, szó szerint: hiába.

Nincs is annál magasabb tét, hogy meddig mutatható meg egy befelé, az emberbe befelé vezető út. Így ez a mágikus realizmus még hasznos is lehet, már amint lejöttünk nagy nehezen arról a - kellőképpen soha meg nem erősített - primer örömforrásról, miszerint, ha mindenki szeretetreméltó vagy legalább jobb sorsra érdemes, akkor lehet, hogy magunk is azok vagyunk, s akik véletlenül mégsem azok, csak azért vannak a világon (valamiért nagy számban épp a környezetünkben), hogy nagyobb önismeretre tegyünk szert bűnös tevékenységüktől sújtván. De valószínűleg mégis merő eszképizmus inkább (ami nélkül persze nem élet az élet). Csakhogy az a távolság belénkfele, ami tanultságunk végéig ér csupán, az még akkor is iszonyúan rövid, ha kijártuk kitűnő eredménnyel az összes iskolát, ha elolvastuk az összes könyvet, láttunk minden festményt, séróból lejátsszuk az összes toplistás számot. Pláne rövid, ha moziban ücsörögve szereztük. Izgalmassá, valódi téttel bíróvá éppen onnan válna, ahonnan már csak mi következünk.

A Szuez Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Azonnal rohan tovább

A közel 100 méteres rendőrpalota tiszteletet parancsolóan magasodik a környék fölé, üvegablakain szikrázóan csillog a felkelő nap fénye, amint Thuróczy Szabolcs morózusan besétál forgóajtaján.

Apáról fiúra

A Universal-stúdió 1941-es klasszikusából kisarjadó farkasemberfilmek (pl. Egy amerikai farkasember Londonban, 1981; Ezüst pisztolygolyók, 1985; Farkas, 1994) bizonyos értelemben a férfi menst­ruáció és hisztéria gondolatával játszanak.

Lajos bácsinak jár a dicséret

A Képtelen Krónikára más, általunk hallgatott podcastokban többször hivatkoztak ugyan, de mi magunk sokáig nem mentünk utána, noha a történelmi podcast műfaja – amiként a KK is definiálja magát – közel áll a szívünkhöz.

Emlékezetrétegek

A Kiscelli Múzeum templomterében megrendezett életmű-kiállítás több szálon kívánja megragadni, illetve körüljárni Ország Lili (1926–1979) érzékeny és titokzatos művészetét. Ehhez közel 50 festményt és 70 grafikai lapot mutat be, amelyek (néhány kivétellel) a múzeum gyűjteményéből származnak; az anyag különlegessége, hogy mégis lefedi az életmű csomópontjait.

A drogmentes Magyarország  

„A stratégia távlati célként a kábítószermentes Magyarország elérését tűzi ki 2020-ig” – olvashattuk abban a 2013-tól hatályos országgyűlési határozatban, amelyet Nemzeti Drogellenes Stratégiának neveztek el.

60 000

Társadalmi kampányt indított a Magyar Orvosi Kamara (MOK), amellyel az egészségtudatosságra és az egészségügyi rendszer hiányosságaira hívnák fel a figyelmet. Az utóbbi könnyebben célba talál: aligha akad olyan család Magyarországon, amely ne tudna felidézni valamely rossz tapasztalatot az ellátásról.

Hogy a gyerekek is értsék

A társulat által támogatott, régóta a színházban dolgozó, színvonalas pályázatot benyújtó csapatot kipontozták. Hankó Balázsnak meg se kellett szólalnia, a távolból mintha Vidnyánszky Attila integetne a gyerekeknek. Megkérdeztük az új igazgatót is.

„Távozzatok, aljas ringyók!”

Pár hete újraválasztották Horvátország államelnökét, Zoran Milanovićot. A magát szociáldemokratának nevező Milanović nem szereti sem az EU-t, sem a NATO-t, sem Ukrajnát, és ha teheti, a szétesés felé lökdösi Bosznia-Hercegovinát. Legfontosabb, hovatovább egyetlen életcélja a Horvátországból uniós és gazdasági sikertörténetet faragó kormányfő levadászása. És még rondán is beszél.

Kastély, börtön, szegénytanya

Konkrétan tényleg nem Lázár Jánosék kastélyáig épült út kilométerenként félmilliárd forintból, hanem az M43-as autópálya lehajtójától a nagyfai börtönig. E szakasz előtt és utána azonban olyan kráterek maradtak, amelyek a Holdról is látszanak.