Film - Fél lábbal - Jim Jarmusch: Az irányítás határai

  • - köves -
  • 2009. november 19.

Zene

Régi kedvencünk talán azon kevés kortárs filmrendezők egyike, akik még megengedhetik maguknak (szemben például Wim Wendersszel) a gitártokviccet. Igazi szakállas poén ez, tudja ezt Jarmusch is, a szőrös régiségek nagy barátja, nem is tesz úgy, mintha főszereplőjének, e gitártokkal közlekedő, bérgyilkosgyanús idegennek bármi köze is lenne a körülötte elterülő valósághoz. Belső valóságának is csak a külső megnyilvánulásaiig jutunk, pedánsan végrehajtott relaxációs gyakorlatai és feltűnő kávéfogyasztási szokásai azonban halovány díszítések csupán egy üresen hagyott karakteren.

Régi kedvencünk talán azon kevés kortárs filmrendezők egyike, akik még megengedhetik maguknak (szemben például Wim Wendersszel) a gitártokviccet. Igazi szakállas poén ez, tudja ezt Jarmusch is, a szőrös régiségek nagy barátja, nem is tesz úgy, mintha főszereplőjének, e gitártokkal közlekedő, bérgyilkosgyanús idegennek bármi köze is lenne a körülötte elterülő valósághoz. Belső valóságának is csak a külső megnyilvánulásaiig jutunk, pedánsan végrehajtott relaxációs gyakorlatai és feltűnő kávéfogyasztási szokásai azonban halovány díszítések csupán egy üresen hagyott karakteren.

Amihez viszont nagyon is köze van ennek a rezzenéstelen arcú, változatos tájakba és öltönyéhez jól illő szobabelsőkbe helyezett alaknak, az Jarmusch heveny filmszeretete: a rendező nem kevés nyilatkozatában említette, hogy Lee Marvin Point Blank-béli alakítása vezette ezúttal a kezét, a fő helyszín, Spanyolország pedig azért került a képbe, mert Jarmuschnak megtetszett egy Madridban élő haver apartmanja. A kérdéses lakást valóban vétek lett volna nem megörökíteni az örökkévalóságnak, akárcsak azt az épületet, melyben egykor Jarmusch egy másik haverja lakott, a külső- és belsőépítészek pedig azért is áldhatják a rendező nevét, amiért felfedezte a névtelen idegent alakító Isaach De Bankolé táj- és térformáló értékeit. Az erős jelenlétű, nappalikat és egész városrészeket egyaránt könnyűszerrel uraló színész változatos falikárpitok, csinos csempézetek, tetszetős sikátorok, illetve nagyvárosi üveg- és acélszerkezetek előtti felléptetése Jarmusch formatervezői erényeit bizonyítják, s hasonlóképpen erősek vagyunk filmes idézetekben is. Neves színészek által alakított idézetek járkálnak fel s alá a filmben; kávézgatnak, kvaterkáznak, titokzatoskodnak, és még csak telefonos segítséget sem kell kérni, mert készséggel megfejtik magukat. Paz de la Huerta pucér szerepeltetésére is biztosan lehet találni érvényes filmtörténeti magyarázatot, noha az sem kizárható, hogy Jarmusch szimplán csak kedvét lelte a színésznő szép formáiban. Ebben a korban, s ennyi klasszikussal a háta mögött az is teljesen rendjén való, hogy a rendező saját játékszereiben is elgyönyörködik, még ha e diszkrét ünneplésből kevés civil öröm is fakad. Valószínű, hogy idővel Az irányítás határai is szépen megtalálja helyét az életműben, a belső utakat bejáró bérgyilkosok és a duplafenekű(nek látszó) filmek polcán, az utókor kegyes bírálatáig pedig akár fél lábon is kibírjuk. Aligha tehetünk mást, mint szeretettel fogadjuk Jarmusch e megkésett első filmjét, és kívánunk a rendezőnek haveri lakásokban gazdag további örömteli munkásságot.

A Budapest Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.