Annál azért van rosszabb is, mint hogy az ember egy vonaton ébred, mely Chicago felé tart - híresen szeles, patinás város, ekképpen is van fényképezve, még ha kicsit fenyegetõ hangulata is van a légi felvételeknek. Annál is van azért rosszabb, mint hogy az ember Michelle Monaghannel szemközt ébred - híresen kedves mosolyú színésznõ, ekképpen is van fényképezve, még ha kicsit fenyegetõ is a légkör, ami körülveszi. Az viszont kifejezetten nagy szívás, ha a szemközt ülõ teremtés, bár ismerõsként mosolyog ránk, nem a saját nevünkön szólít, az pedig ennél is nagyobb córesz, hogy eszmélésünktõl számított nyolc perc elteltével Michelle-lel és a vonattal együtt a levegõbe repülünk. Peches nap, de van ennél rosszabb is, fõleg, ha halálunk beállta után egy setét kamrában térünk magunkhoz, és a fejünk fölött villódzó képernyõn nem a mennyországot hirdetik, hanem egy egyenruhás nõ azzal vegzál, hogy mondjuk meg, ki a robbantó. Mire Jake Gyllenhaal-nak leesik, hogy mire megy ki a természetesen szupertitkos, és a legmagasabb szinteken zajló játék, addigra többször is rámosolyog Michelle és ugyanannyiszor a levegõbe repül vonatostul, Michelle-estül. Egyszer azonban a megvilágosodás pillanata is eljõ, és Jeffrey Wright, mint gyanús tudós, a jolly jokernek számító kvantumfizikával és a párhuzamos valóságokkal hozakodik elõ, csak hogy értsük, mit nem érdemes érteni. Duncan Jones második filmjének (az elsõ a Hold volt) játékszabályai viszont tökéletesen érthetõk: hagyd az értelmet meg a kvantumfizikát másra, és élvezd az osztályon felüli vonatozást.
A Pro Video bemutatója
***
