Minden egy kicsit más, mint azt eredetileg gondoltuk. Leginkább pontos: egy hideg, szükségtelenül kemény és barátságtalan országot látunk; csak a halottak tűnnek biztonságosan mozdulatlannak - Herbai Máté operatőr fényei nem egyszerűen a hullaházak obligát hideg neonjait mondják fel. Az élet összes terén, zegzugán nyirkos, barátságtalan lepedék tanyázik.
A többiekre egyáltalán nem a hullamerevség jellemző, ellenben túl sokat mozognak és beszélnek, még Tibor anyja is, aki pedig végstádiumos rákos. A magyar élet és társadalom sirámait oldandó megjelenik a kedély láthatárán egy kellően ronda megrendelő, aki (kólát és paradicsomot rendelve) felajánl Tibornak annyi pénzt, hogy abból fedezni tudja anyja svédországi gyógykezelését. Cserébe viszont lenne itt egy kis gyilkosság. És Tibor fejest ugrik (a műfaji filmbe).
Mondtuk, riasztóan korlátolt világban járunk - Tibor nemcsak erkölcsi kérdéseken nem hezitál, de abba sem gondol bele, hogy megéri-e anyja gyógykezelése az áldozatot. De milyen áldozat? Ahhoz valamit fel kéne adni, ahhoz, ugyebár, valami értékesnek kéne elpusztulnia. Tibor viszont sivár univerzumban él érinthetetlenül, megközelíthetetlenül, amelyben még új barátnője is csak egy reménytelen idegen. S mivel a valóság ennyire riasztó, Tibor, mindenki máshoz hasonlóan, álomképek-fantáziák mögé bújik - ezek az olcsócska, szegényszagú álmok Mészáros Péter Kythérájának reménytelenségét idézik.
Csakhogy történik valami. Ami felébreszti. Az embert? Nem, a formát (figurát). A nyomozót. Egy szerep, amivel már elkezdi imitálni az életet. Egy kabát, amit felvehetsz. Nyomozni kezd, mert a gyilkosság után elkezdenek bonyolódni a szálak, a sors kegyetlenül közbeszól. Persze mindenkinek, minden társadalomnak olyan sorsa van, amilyet megérdemel. Vagy mégsem a sors áll a dolgok hátterében? Tibor hirtelen rálát kicsit az addig távol tartott külvilágra. Nem sok köszönet van benne. De a szerepben mégis, mintha élne.
Anger Zsolt alakítása szétesőnek tűnik, Tibor néhol apatikus-gyenge, néhol viszont határozott és lendületes. Ám ez egyenes következménye a szerepszemélyiségnek. Amellyel talán fel lehet göngyölíteni egy bűntényt. Az élethez viszont túl hideg, nedves érzés.
Gigor Attila filmje nem tökéletes alkotás, rengeteg felesleges és életidegen dialógust hallunk benne, ami régi magyar filmes betegség. Néhol a színészek is lehetnének erősebb kézzel fogva, különösen a Krétakör-Szkéné-iskola képviselőinek színpadi modorosságait lehetett volna nyesegetni, és a filmzene is túlságosan a képek alá lett tolva. Ugyanakkor a rendező remek arcokat választott; nem is Angert vagy Rezes Juditot mondanám, hanem a végre hús-vér, hihető rendőröket, vagy a "munkaadót", Küklopszot (Zágoni Zsolt).
Kétségkívül örömünkre szolgál, hogy A nyomozó nem szeret bele saját magába, és a valóságnak sem akar hízelegni. Végtére is milyen bűnügyünk, bűnünk, közegünk lehet, ha mindenhol parvenü, piti csalók játsszák a szerepeket, a szerelmest, a lantjátékost, de még a boldogot is? Szinte tesztnek is jó: döntse el mindenki, hogy a végkifejlet megnyugvást hoz-e, vagy csak tovább lúdbőrözi a hátat.
Igazi kétfedeles krimi ez, amelyben Gigor Attila rátalált az adekvát, de talán nem kellően kiérlelt formára, hogy komor humorral dörgölje orrunk alá kontárkodásainkat és sarlatánságunkat, kelet-európai slendriánságunkat.
A Budapest Film bemutatója
