Film - Műkorcsolya - Paul Haggis: A következő három nap

  • - turcsányi -
  • 2011. január 20.

Film

Jó nevű rendezőnk pár éve, az Ütközések című filmjével lett viszszafordíthatatlanul világhírű. Nálam persze A Donelly klánnal vágódott be (nem úgy a megrendelőnél: a sorozatot rögtön az első évad után kaszálták el), az Oscar-díjas Ütközésekből arra emlékszem, hogy mindenki szörnyen rasszista volt benne és szerfelett tahó, ám amikor a dolgok - egy viszonylag elfogadható logika elég szigorú követelményei szerint - összeértek, valahogy mindenkinek felvillant a szebbik pofája. Azért emlegetjük e műdarabot, mert a maestro látszólag visszatér most a logikai és logisztikai elemek patikai pontosságú passzítgatásához: a (gyilkosságért a világ végéig) bebörtönzött feleségét nagyszabású terv szerint megszabadítani igyekvő irodalomtanár ügymenetében életek és a végső siker múlik azon, hogy stimmeljenek a dolgok.

És az a jó Haggis új filmjében, hogy magasról tesz minderre, Crowe ott áll az ilyen filmekben elhagyhatatlan, képekkel, térképekkel, útvonaltervekkel teleragasztott fal előtt, meghúzza a legrövidebb egyenest, és diagramokat szerkeszt, miközben Haggis logikai képtelenségeket halmoz egymásra. A nagyszabású szöktetési terv ott foszlik, ahol hozzáérünk. Leginkább azért, mert Haggist nem ez érdekli. Hanem az ilyenfajta filmek koreográfiája, ami ugyan nincsen meg a hosszadalmas tervezgetés ugyancsak általánosan elfogadott gesztusai nélkül, de akkor éri el - csak a legszuperebb gyorsvonathoz hasonlatos - utazósebességét, amikor a terv megvalósítására kerül a sor. Haggist az élteti, hogyan futnak át a menekülő szerelmesek az őrjítő csúcsforgalomban az utca túlsó oldalára, hogyan lohol le a metróba az esemény pillanatában nyomukba szegődő igazságszolgáltatás, hogyan kanyarodik be az autó a sarkon, föllökik-e a gyanútlan járókelőt, s mit ordít a walkie-talkie-jába a reptéri biztonsági szolgálat ügyeletes tisztje. Szerintem a szökés közben kéne abbahagyni az egészet, a moziban nem olyan nagy baj, ha nagyon fáj egy megszakított közösülés.

Persze megy a mozi utána is, ennek is háromszor van vége, de már mintha ott sem lenne az alkotó. Olyan az egész, mintha összetoltak és megkevertek volna egy műkorcsolyaversenyt: hosszúra nyúló rövidprogram (elkészül a terv), kűr (a szöktetés), s végül a kötelezők (elvarrni az egészet, tripla cérnával): egész szórakoztató.

A Palace Pictures bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.