Film - Nem inge - Orosz Dénes: Poligamy

  • - köves -
  • 2009. december 10.

Film

Amikor rájuk nyitunk, András és Lilla épp páros életük berendezésén munkálkodik nagyban. A lakás új, s bizonyára közös szerzemény (noha a tulajdoni lap állásáról biztosat nem tudunk meg), a kapcsolat viszont régi, kipróbált harctéri technikákkal (védekezés, támadás, elterelés) és konkrét lakberendezési elképzelésekkel. Mindkét fél mást akar. Ha nem az összejövés gyötrelmeivel, akkor innen, az együttlevés (maradás) buktatóival indít minden tisztességes romantikus vígjáték, Orosz Dénesnek pedig papírja is van arról, hogy bemutatkozó nagyjátékfilmje romantikus és komédia.

A hirdetések egyenesen az év romantikus vígjátékának titulálják művét, s ha ezt magyar viszonylatban értik, akkor nem is kekeckedünk tovább, de azért megjegyzendő, hogy egy olyan mezőnyről van szó, melyben a Príma Primavérát is indulónak tekinthetjük. Ám a Poligamy alkotói igazából nem is ezen a pályán szeretnének dicsőséget szerezni; jól látható a vonal, ahonnan a műfajszelídítésnek nekirugaszkodnak, s itt Goda Krisztina munkássága, meg jelen film producerének (Herendi Gábor) "valamiamerikás" múltja rajzolódik ki. Ami a nemzetközi iskolákra jellemző műgondot, a nemes anyagok tiszteletét illeti, bizonyítékra nem is kell sokáig várni; ez látszik visszaköszönni András diszkréten kockás váltásingeiben és szemrevaló ágyastársaiban. Finom csíkozású férfiingben és jó bőrökben párját ritkítóan erős a film: ahány jó ing, annyi jó nő - utóbbiak nagy számát mindenképpen indokolja, hogy hősünk a babaszoba felemlegetése hallatán egy gyors lefolyású "Nyolc és fél" tünetegyüttest produkál; végigvonulnak a színen (és az ágyában) élete meg nem volt női, s mind egy szálig az ő Lillájának mondja magát. Ha dicsértük Pater Sparrow nemrég bemutatott első filmjének alternatív jövőképét, nem maradhat szó nélkül a Poligamy jelenvíziója sem; e stylistok uralta világ minden zugát épp az előtt vikszelték fényesre, hogy a kamerák kiértek volna a címre. Néhány helyszínről még így is lerí, hogy a mai Budapestről való: ahogy a Pesten forgatott Underworldben is feltűnik a város, úgy a szintén nálunk készült Poligamyban is felismerhető egy-két hamisítatlan belpesti helyszín, farkasemberek helyett ezúttal a kapuzárási pánikot alakító Csányi Sándor háttereként. Bár Brooklyn továbbra sem tágul, a Nyugat és a Nyugati tér láthatóan kezd összeérni, s ha mindez nem is sorolható a romantikus vígjátékok legfőbb erényei közé, a hazai közönségfilm szebb jövőjéért folytatott harcban megint csak beljebb vagyunk egy kis lépéssel.

A Skyfilm bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.