Pedig a Rövidlátók épphogy a térerõrõl kíván szép dolgokat szólni a maga megkapóan egyszerû módján, de nem ám a mobil vételi viszonyokról, hanem épp ellenkezõleg; arról a térerõrõl, melyet békés egy helyben maradással lehet elõhívni. De az ilyen nem jön elõ csak úgy, szíre-szóra, legelõször is csönd kell hozzá és mozdulatlanság - két felettébb rémisztõ tényezõ az uralkodó trendekkel fekvõ/kelõ mozgóképes szakemberek körében. Az ún. world cinema szekcióba sorolt japán Naoko Ogigami (a Rövidlátók a rendezõnõ negyedik filmje) kipróbált szisztémával dolgozik: épp csak annyit mutat meg a világtól elzárt, csendes egy helyben levés derûjébõl, hogy szereplõi szelídsége még az avatatlan szemek számára se tûnjön átverésnek, valami gyengített grimasszerû, erõszakolt mutatványnak. A world cinema nyugati áramlataival szemben Ogigami a teli ürességgel játszik, színészei beszédes pantomimot ûznek, szelíd komédiát, melyben a csábító már az elején csatát nyer, hisz afelõl semmi kétség, hogy az új érkezõ némi kötelezõ húzódozás után ne adná meg magát a tengerparti reggeli tornák és a szemlélõdõ jégkásázás rituáléinak. A Rövidlátók egy nálunk még alig ismert mûfaj, a zen-vígjáték egyik erre tévedt, kedves fecskéje: nem sok vizet zavar, s alighanem épp ez lehetett az alkotók célja is vele. Az Odeon bemutatója ****
film - RÖVIDLÁTÓK
Civilizációs nyavalyáiból - mint heveny mobiltelefonálás - kigyógyulni vágyó, törékeny tanárnő szigetet keres. Legyen kicsi, a külvilágtól elzárt, tengerre nyíló (sziget esetében ez a minimum), s ami a fő, ne legyen térerő.
