A lila földönkívüliek létezésében kételkedõk és a varázserejû lámpásokat zsigerbõl elutasítók álláspontját fogalmazza meg szálfatermetû hõsünk is, a vagány, ám terhelt berepülõpilóta. Egyetlen apróság rondít bele egészséges szkepszisébe: megalapozott kételyeit éppenséggel egy lila földönkívülitõl kapott varázslámpáshoz intézi. Mit tehet ilyenkor az ember, ha szegény feje ráadásul gazdag múltú képregényhõs is; mást aligha, mint engedelmeskedve az intergalaktikus erõk szavának, a dörgedelmes rajongói intelmeknek és a képregényekben lefektetett eredettörténetnek, megindul a szuperhõssé válás rögös útján. Nincs is ezen mit cifrázni; ahhoz, hogy jóllakjon a képregényszkeptikus kecske, de a comicsrajongó káposzta is megmaradjon, a biztonsági utat kell bejárni, melynek eleje a beavatásé, közepe az elbizonytalanodás torokszorító perceié, míg a végén világveszejtõ vigyorral vár a gonosz, ki bolygókat reggelizik, és naprendszereket vacsorál. Kutya nehéz mesterség ez, mert elég egy szerencsétlenül megválasztott ruhadarab, egy nem eléggé ikonikus válltömés vagy félredefiniált hajtincs, és máris röhög az osztály, egy idegen bolygóra repkedõ alakon meg még ennél is több a támadási felület, hát még, ha zöld az illetõ. Heroikus küzdelmükben annyi mindenre kellett gondot viselniük az alkotóknak, oly sok kisfejû-nagyfejû alienre kellett komolyságot erõltetni, hogy aki ezek után még azzal hozakodik elõ, hogy oké, ez eddig egy tisztességes demó, de mikor kezdõdik már a film, az csak valami gaz reakciós lehet, a rivális stúdiók fizetett ügynöke. - grün -
Az InterCom bemutatója
** és fél
