"Ezer másik lehetőséget is találhatott volna az öngyilkosságra" - mondja dr. Schiller búcsúzóul. A férfi egykedvűen végighallgatja, és nem is sejti még, hogy az egyik lehetőség már kiszemelte őt magának, mi több, az ajtó mögött várja. Sibel (Sibel Kekilli, 20), a gyönyörű, szintén török származású nő a nyomába ered, és eszeveszett kitartással üldözve arra akarja rávenni, vegye már feleségül. Nem igazán érthető elsőre ez a lendület, ez a hatalmas elán, hiszen Sibel is azért van itt, mint Cahit: most hozták vissza az életbe, és a férfi így elsőre nem tűnik a boldog élet biztosítékának. Sibel szüntelenül Cahit nyomában koslat. "Van egy söröd?" - kérdi a férfi. "Lesz, ha elveszel feleségül" - hangzik a felelet. Aztán hogy, hogy nem, mégis házasság lesz a dologból. Ehhez nem kis mértékben járulnak hozzá a lány hirtelen felindulásból elkövetett érfelvágásai, látványos nagyjelenetei. A szülők (konzervatív török család, Sibel voltaképpen tőlük akar menekülni) berzenkednek a jövevénytől, ami teljességgel érthető is. Ha szülő lennék, én sem szívesen adnám egyetlen lányomat egy hamisítatlan trógerhez, az már igaz. Pedig a férfi mindent bedob a lánykérésnél, a koszhalmazból előhalássza jobb napokat látott öltönyét, kimosakodik, eltűnik állandó borostája is. Ebben a komor filmben talán ez a legmulatságosabb jelenet, ez a mustra, ez a hirtelen jött megfelelési kényszer, aminek végül is honnan lenne oka. (Voltaképp az egész film nagyszerűsége is itt fogható meg: a rendező nem megy bele a többé vagy kevésbé asszimilálódott emigránsok problémáinak fejtegetésébe, nem azt akarja megmutatni, milyen is az ő - kívülről nézve - egzotikus életük, hanem kizárólag alakjainak sorsára fokuszál, és ezek az alakok semmiképpen nem tipikusak.) Aztán persze ez a frigy olyan lesz, amilyennek sejthettük. A szánalmas esküvő, a mással elhált nászéjszaka, a mindent ellepő mocsok eleve baljós hátteret fest a közös jövő elé. És a halálvágy továbbra is folyamatosan jelen van. A férfi önpusztító életmódja, a nő a legváratlanabb pillanatokban elkövetett öngyilkossági kísérletei állandóan a halált kísértik. S hogy az áldozat - vagy nevezzük áldozatuknak - egy kívülálló lesz, az sem biztos, hogy kész szerencse. Megmentik egymást, de minden menedék egy újabb szakadék szélét jelenti, ahová több-kevesebb idő után egyikük belezuhan. Nem a boldogság, a szenvedély reménytelenségéről szól a film, sokkal inkább arról, hogy a boldogságra való képesség vagy képtelenség nem a környezettől függ, hanem bennünk, magunkban lakik, és vagy élünk vele, vagy nem. Hiába hagy fel hősünk az ivással, hiába próbálja a másikkal megmenteni, megmentetni magát, az eleve kudarc. Mint ahogy a lány eredendő magányát sem oldja sem a kábítószer, sem a munka, sem a gyerek. Pedig lett volna számukra esély, és voltaképpen ennek az esélynek az eljátszását járja körül a rendező, Fatin Atkin, akinek már a hét évvel ezelőtti első filmje, a Kurz und Schmerzlos (Rövid és fájdalommentes) is ünnepelt siker volt. E filmje bővelkedik váratlan fordulatokban, van benne minden, vérfürdőtől a seggbekúráson át a pillanatot megállító, gyönyörű vallomásokig, igazi erejét azonban a színészi játék adja, a hiteles arcok, az erős kézzel megrajzolt jellemek. Biro Ünel visszafogott drámaisága gyönyörű kontrasztot alkot Sibel Kekilli harsány, csillogó, halálra szánt nőiségével. A Fallal szemben a Berlinale legjobb filmért járó Aranymedvéjét, Sibel Kekilli és Biro Ünel pedig a legjobb férfi és a legjobb női szereplő díját nyerte el.
Karafiáth Orsolya
A Mokép bemutatója
