Mi sem jellemez jobban egy filmet, mint első befogadásának körülményei - szerzőnk például tizenhét éve, a szovjetek elleni gyalázatos null-hat éjszakáján látta először az eredetileg 1984-ben elkészült Terminátor 1-et, az adott korban elterjedtnek számító német szinkron plusz magyar hangalámondás kombinációban, ami Schwarzenegger legendás tizenhét filmbéli mondatát is figyelembe véve, egy cseppet sem volt zavaró. A film nem kis részben A. Schw. figurájához köthető, bumfordi bája persze még nem magyarázza a Terminátor úgy is mint film(sorozat), mint karakter, mint ikon, sőt role model sikerét - ehhez az is kellett, hogy a James Cameron vezette szorgalmas iparoscsapat jó érzékkel (bár kevésbé jó ízléssel) hordjon össze mindent, amit az utóbbi évtizedekben leírtak, sőt leforgattak a módfelett ellentmondásosnak tűnő ember-gép kapcsolatról. Meg kell hagyni, az alkotók alapvetően e bonyolult dialektikus viszony egyetlen aspektusára koncentráltak: mi történik, ha a masina alkotója ellen támad - ami ismerős, könnyen átélhető trauma mindenkinek, aki legalább egyszer az életében megpróbált már legyűrni egy megvadult Minimat mosógépet.
Azóta mindig
A kettes számú Terminátor-epizód leforgatását számos új tényező, sőt ötlet motiválta: fejlődött a technika, sőt némileg Arnold Sch. színészi repertoárja is, újabb csavarok kerültek a gépezetbe, továbbá a sztoriba, úgy is, mint kettő terminátor meg egy jelentős fordulat, minek következtében T-800, a renegát robot átkerült a kis szarosok (azaz a mieink) oldalára. A nagy ötlet ezúttal T-1000, a folyékony kiborg, amely az emlékező fém és a gazdájához mindig visszataláló postagalamb előnyeit egyesíti egyetlen, szintén antropomorf alakba, melynek jelentős előnye, hogy csukott ajtó esetén befolyik az ajtórés alatt, alakot tud változtatni, mutatóujjából bármikor spádét fejleszt, ráadásul fejmozgása is speciális - erről persze tudni kell, hogy a későbbi szerepeiben alkoholista pszichopatákra specializálódott Robert Patrick az amcsi címerben is szereplő, legendás fehér fejű sas szorgalmas tanulmányozása nyomán alakította ki (már csak azt kérdeznénk e helyütt: S. Stallone mikor járt utoljára állatkertben?). A Terminátor 2-t mintegy utólag is legitimálja a film hivatalos (egykor a Belgrád borozóban is fellelhető) flipperváltozata, továbbá a legendás Hasta la vista, baby bemondás ennek sajátos spanyol (Sayonara, baby!) és szlovák (Ahoj poplacsek!) verzióival. Ám most, hogy végre elénk lökték a T3-at is, joggal vetődik fel a kérdés: mi végre? Schwarzenegger immár maga mögött tudhat néhány, legalább részben sikeres komikusszerepet, meg egyébként is, az előző rész piacra kerülése óta felnőtt egy új generáció, ami egyrészt a friss arcok rekrutációja, másrészt az óvodás viccek reciklálása szempontjából is egyformán gyümölcsöző. Hogy a minden eddiginél fejlettebb, hol fűrész-, hol turmixkezű, hun folyékony, hun meg pucér, de mindég destruktív Terminátrixot nő játssza, abban nincs semmi különös - Lédererné és Pipás Pista hazájában nem is kell erről többet mondani, de nem is érdemes -, akárcsak egy szót is vesztegetni Kristanna Loken színészi képességeire - annyi bizonyos, hogy fejmozgását részben az említett R. Patricktól, részben meg egy betépett lajhártól kölcsönözte (egyébként is: ha valakinek porszívót kell játszania, annak kizárólag szívni és börrögni kell tudnia - hozott vers, kuplé, ária nem számít). Dicséretes a szándék, amint az alkotók megpróbálták kibontani a Schwarzenegger-féle Terminátorban rejlő diabolikus kettősséget - úgy tűnik, a gépben, akár az emberben, egyszerre lakik benne az ördög és az angyal, s a dolgok végkimenetele pusztán attól függ, hogy ki babrált utoljára a drótokkal. Kár, hogy Schwarzenegger Szent Antal megkísértését idéző vívódása mindössze gúnyos derültséget vált ki a nézőtéren, pedig az indulatáttétel gyanánt gyakorolt autólapítás pontosan világít rá arra is, miért vált alapvető toposszá kultúránkban a luddita stílusú géprombolás.
Ezenkívül szerepel még a filmben számos geg (jobbak-rosszabbak elegyesen), még számosabb filmtörténeti idézet - a fűrészkezet például a Philip K. Dick-novella alapján készült Az elhagyott bolygó (eredetileg: Screamers) című Ch. Duguay-opusból merítették -, habár minden idézet erejét veszti, ha hiányzik mellőle a heródesi csúcsjelenet, az árva gyereknek álcázott eleven fűrészek legéppuskázása - s ahogy A sebhelyes arcúban, a fűrészhang nyomán itt is csak a falra fröccsenő vért-velőt látjuk, jelezvén - a T3-at azért alapvetően fiatalkorú közönségnek szánták a kalmárlelkű alkotók.
Csak te vagy és én vagyok
A Terminátor 3 - A gépek lázadása alapvetően pesszimista, világvége hangalatú alkotás - szögeznénk le, ha nem vennénk tudomást az alkotók által forszírozott számmisztikáról -, hogy tehát a páratlan számú szériák szerint folyton elpusztul a Föld, míg a párosokban menten megmentik - higgyék el, így lesz ez az eljövendő folytatásokban is, amíg csak tart a pozítív egész számok hosszú sora, mely előbb-utóbb szintén a temetőbe vezet. A "teknika és a todomány" megvadult rottweilerként támad önnön gazdájára, a titkos féreg ezúttal egy nyomorult szoftver, mely velejéig gonosz - hogy miért, azt nem tudjuk, nem is kell -, hiszen mindez tökéletesen érthető azon véreink számára, akik vitakultúrájukat alapvetően a tévével folytatott parttalan, hamar ordítozássá fajuló polémia során sajátították el. Miután a két Terminátor mintegy vezéráldozat révén kiüti egymást, a Föld legjava pedig az enyészet martaléka lesz, nagyjából ketten maradnak a sakktáblán: John Connor, a Kedves Vezető (Nick Stahl), továbbá b. neje és alvezére (Claire Danes), előbbinek a jövőt mintegy megelőlegező flessében felbukkan önmaga, amint rongyos harcosoknak szónokol kezében egy lyukas nemzeti lobogót szorongatva - ezt azután tényleg felesleges tovább magyarázni. Ami pedig keretbe foglalja e futurista Szodoma & Gomorra-történetet, az a trükkök, kaszkadőrök, robotok, komputeranimációk garmadája meg a segedelmükkel előállított temérdek verekedés, autós üldözés, pusztítás és rombolás, továbbá a gépek vérző sebei, melyek az égre kiáltanak. Való igaz, rég lehetett látni ennyiből ennyit - legutóbb tán éppen a múlt héten vagy még azelőtt -, felületes szemlélő számára amúgy is könnyen támadhat az a kényszerképzet, hogy korunk egyetlen, de legalábbis kruciális témája a saját magunkkal folytatott harc, ahol a skizofrénia szemléltetésének legmeggyőzőbb formája, ha a főhős füléből folyton kilóg a drót meg a golyóstoll.
Néma, álló csillagok
Az efféle filmek természetesen tág teret kínálnak a révedezésre: vannak, akik a technikai fejlődés valódi távlatait bírják felfedezni a képek láttán, míg mások szerényebben beérik azzal, hogy elcsodálkozzanak - vajon hova dugta A. Schw. a sörhasát. Mint tudjuk, az A. G. Vajna - M. Kassar producerpáros legendás cége, a Carolco menet közben - vagy tíz éve - csődbe ment, ám a Terminátor-jogokat sikerült kimenteni az összeomló birodalom romjai közül - ennek köszönhetően megint ők csinálhatták meg a következő részt mint utolsó nagy dobást. Jó sokat molyoltak a szereplők kiválogatásánál, de ami a legfontosabb: Arnie-ra számíthattak. A karaktert kitaláló James Cameronnak ezzel szemben nem volt kedve ugyanazt a sztorit még egyszer leforgatni, ráadásul az sem tetszett neki, hogy éveket kell piszmognia egyetlen filmen - így néhány kör után jöhetett Jonathan Mostow, a nyilván szép reményű iparos.
És persze mondanunk sem kell, a T3 mindenekelőtt üzleti vállalkozás: ha egyszer 170 millát belefeccöltek a neves befektetők, akkor mihamarabb szeretnének a pénzüknél lenni, nem is szólva a tisztes nyereségről - a hírek szerint hazai pályán, továbbá Japánban és Oroszországban jól kezdett a film, de azért akad még pár hónapnyi izgalom a producerek és egyéb tőkepénzesek életében - persze azért ne sajnáljuk őket oly nagyon. Pazaroljuk e nemes érzést inkább saját magunkra: ha a T3 nehezen értelmezhető is filmként, próféciának attól még durva marad - ezek szerint mégis saját dugánkba fogunk dőlni, s a T4-ben már Schwarzi sem segít majd rajtunk.
Barotányi Zoltán
Miért ne?
Amikor 1947-ben Grazban, a festői stájer tartományi székhelyen (jelenleg ugye a kultúra fővárosa) világra jött a kis Arnold Schwarzenegger, még senki sem sejthette, hogy a kultúrtörténet második leghíresebb osztrákjaként egyszer majd komoly politikai babérokra tör - ráadásul ő is külföldön, a napfényes Kaliforniában. Pedig a jóslat már tíz éve kimondatott: az 1993-as Demolition Man című alkotásban Stallonénak elárulja partnere: Arnoldból bizony elnök lett, mégpedig úgy, hogy a kedvéért megváltoztatták az alkotmányt. Nos ez a veszély egyelőre még nem fenyeget: jelenleg mindössze arról van szó, hogy a szégyenszemre úgyszólván csődbe jutott Kalifornia dühös polgárai, a legszebb kisgazda álmokat beteljesítve, visszahívnák Davis kormányzót, s most vagy másfél százan (köztük Arnie és egy bájos pornószínésznő) készülnek arra, hogy beüljenek a székébe. Mint hírlik, Schwarzeneggernek már saját pártjában, a republikánusok között sincs könnyű dolga, elvégre számukra túlzottan liberálisnak számít (többek között abortuszpárti, ráadásul támogatja a fegyvertartás szigorítását is), amit azzal próbál ellensúlyozni, hogy fellép a bevándorlási szabályok szigorításáért - ez módfelett frappáns egy bevándorló szájából. Az ellenpárt egyelőre csöndes - nyilván úgy vélik, Arnie annál többet árthat, minél hosszabb ideig marad a porondon, ám alkalmas időben jól előveszik majd az élveteg badibilder nő- és drogügyeit (el se hinnénk erről a szent emberről!), meg persze azt is, hogy hősünk alighanem többet kokszolt életében, mint a komplett endékás úszóválogatott együttvéve. Pedig, mint az elmúlt pár nap szomorú eseményei is bizonyítják, a T3 világa úgyszólván máris életre kelt, s ha egyszer megint ellenünk fordul a technikával karöltve dühöngő tudomány, elkel majd egy bátor ember, aki alkalomadtán nem habozik odacsapni a szívlapáttal.
