Hiába zenélt benne Butch Vig, a grunge-korszak leghíresebb producere, a Garbage fénykorában (98 körül) és később is kizárólag a zenekarnak arcot adó énekes lány miatt tudott mutatós szigetként kiemelkedni a rádió-rockzenekarok ezüstösen csillogó óceánjából. Shirley Manson ösztönös volt és elemi, pedig mintha tervezőasztalon fejlesztették volna tökélyre, hiszen vad gesztusaival és mangaszerű megjelenésével egyszerre tudott vonzó lenni a PJ Harvey uszályában gitárjaikkal hasító harcos amazonok rajongói és a popkultúra mindenütt furcsa formákat kereső ínyenc nagyfogyasztói számára.
Ha 2005-ben leállított zenekara nem is, ő azért csak-csak eszünkbe jutott olykor az elmúlt évek során, és most kifejezetten jó látni az új videókban, és jó hallani is a visszatérő lemezen, ami egyébként elsősorban a kiszámíthatóságával tüntet.
Aki a Garbage első két lemezét ismeri, máris mindent tud erről az újról, és bár a görcsös alkalmazkodás hiánya kétségkívül pozitívan értékelendő, ezt a fajta eljárást elsősorban az tudná megnyerővé varázsolni, ha a Not Your Kind... csordultig lenne jobbnál jobb számokkal. De sajnos nem ez a helyzet. A lelkesedés és a lendület éppenséggel nem hiányzik, úgyhogy a lemez fájdalommentesen végigpörgethető, de a szuperslágeres Blood For Poppiest és a fura, de ügyes Bowie-parafrázisnak hangzó címadót leszámítva nem sok minden marad meg utána a fejben - legföljebb annyi, hogy ez a tudatosan túlcsiszolt-túlrétegzett hangzás egy teljes lemezen át már nem annyira hatásos, inkább meglehetősen idegesítő.
Stunvolume, 2012
