Változatos és sokszínű az új produkciókat jegyzők névsora, amely nyitott és a pártos előítéletektől ment’ színháznak jelzi az Operát, s ez bizony – a körülmények ismeretében kimondhatjuk – igazán nem kicsiség. Az már más kérdés, hogy azután jól sikerült opera-előadásokat hívnak-e életre a meghívott rendezők: más kérdés, de fontosabb kérdés is egyben. Mohácsi János például most nagyjából kudarcot vallott az Aida megrendezésével, s ez elsősorban nem azért baj, mert megkérdőjelezhetőnek mutatja a fentebb dicsért liberális praxist, hanem mert az új produkció igazi művészi kockázatvállalás és teljes értékű vízió nélkül bocsátott útjára egy remekművet és örök repertoárdarabot.
Pedig, istenem, milyen megnyugtató is lenne azt mondani, hogy Mohácsi merész és radikális rendezői művészete emészthetetlenül soknak bizonyult az ókonzervatív operai törzsközönség meg a rossz beidegződéseikhez ragaszkodó, renyhe énekesek számára! Hát nem. Ehelyett az történt, hogy a rendezés jószerint a világítás beállítására korlátozta önnön szerepét az opera kamarajeleneteiben, míg a nagy tablókban elsütögette azokat a didaktikus közhelyeket és túlértékelt vivőerejű vicceket, amelyeket egyfelől a Regietheater legkülönbözőbb Aida-előadásaiból, másfelől korábbi Mohácsi-rendezésekből ismerhetünk. Az Aida ebben a divatos közelítésben sommásan az erőszak, a háborús agresszió és a politikai manipuláció operája, s ez az olvasat éppúgy eredményezhet letaglózó, mint vacak előadást: az eredmény a kivitelezés mívességétől és az alaptéma komplex vagy épp leegyszerűsítő kezelésétől függ. De akárcsak a dekoratív-konzervatív előadásokban a pálmafák meg a diadalszekeret színpadra húzó lovak, úgy itt is akadnak meghitten vissza-visszatérő ötletek és jelzések: a modern fegyverek, a dekorativitás nézői igényét lesajnáló vizualitás, a testfestés teljes vagy részleges mellőzése, a diadalmenet gunyoros/naturalista ellenrendezése, a véres emberáldozat a templomi képben…
Mohácsinál mindehhez most hozzáadott érték gyanánt a megrendezett Előjáték járul, melynek során az egyiptomiak kamubizonyítékokat gyártanak a núbiaiak agressziójáról, hogy utóbb a Hírnök lobogtathassa az itt elkészített fotókat. Dörzsöltek ezek az egyiptomiak, bár utóbb hamar kiderül, hogy a szervezéshez mégsem értenek, hiszen a győzelmi menet rossz irányból érkezik, és egy harci jármű szégyenszemre el is akad a díszszemle kellős közepén. Nagy poén! Nagy poén? S mit gondoljunk arról, hogy Egyiptom királya, miközben azt mondja: lépj elém, maga járul rab ellenfele elé? Ez most gondolat vagy rendezői baki? S ha valakit egylépésnyi távolságból vesz üldözőbe három géppisztolyos katona, hogyhogy sikerül megszöknie? A katonáknál nincs éles lőszer, vagy a rendezőnél? S ami minden kérdésnél fontosabb: mi a helyzet a műnek mégiscsak a középpontjában álló szerelmi háromszöggel?
Kényelmes és sokszor hasznos szokás újabban a koreográfushoz delegálni a rendezés munkájának kisebb-nagyobb hányadát. Ezúttal Bodor Johanna jutott így pluszfeladatokhoz, melyek közül a templomi képbe beiktatott emberáldozati táncot hatásosan végezte el. A mélyértelmű kísérgetések, a kórusra és a szólistákra kirótt, csoportosan bemutatott rituális kézmozdulatok meg az artistaiskolás kisgyerekek kétszeri színpadra vezénylése viszont már jóval kevésbé tűnt eredményes megoldásnak. Khell Zsolt térformáló tehetsége ugyancsak ért el érdemi részsikereket, még ha nem is az álhieroglifák közé beiktatott repülőgép-, tank- és davajgitárikonok révén.
A kritikusi elégületlenséget, meglehet, épp az fokozta ily zabosan túlzóvá, hogy az előadás zenekari és énekesi összteljesítménye mindvégig magasabb szinten mozgott, mint a jó nevű rendezés. Kesselyák Gergely a legelső ütemtől erős légkörű, energikus és majd mindvégig ápolt hangzású játékra sarkallta zenészeit, s biztos kézzel teremtette meg egyrészt a Verdi-operák példás arányrendszerét, másrészt a csakis az Aidára jellemző egyedi koloritot. A címszerepet a felső légúti megbetegedéséből éppen csak fölgyógyult Sümegi Eszter énekelte: a szokottnál tán kissé sérülékenyebben, ám így is szép formálással és a hatáskeltés biztos tudásának birtokában. Színpadi jelenléte ezúttal valamelyest mozgalmasabbnak tűnt, ami éppúgy betudható
a premier feszültségének, mint a rendező általi esetleges motiváltságnak. Egy osztállyal feljebb, sötét-dús hangjának és kikezdhetetlen szereprutinjának egyszerre nyugalmat árasztó és élményt adó gazdagságában uralta szólamát Komlósi Ildikó (Amneris): nagy nő, a gőg és a sebzettség hangban is pompásan megjelenő elegyével. Radames kutyanehéz szólamát Fekete Attila teljesítette: becsülettel, bár csökkenő intenzitással és örömszerző készséggel, kizsákmányolt hangon küzdve a hősi szólamért. Kálmándi Mihály (Amonasro) két héttel A Rajna kincse premierjének nyomában nyilvánvalóvá és élményszerűvé tette, hogy sokkal inkább elemében van Verdi-baritonként, mint Wotan szerepében.
S túl a főszereplőkön még mindig akadt jelentős vokális alakítás. Például a Király kis szólamát éneklő Sebestyén Miklósé, aki a MET-ben is fellépett már ebben a szerepben, s akárcsak ott, úgy az Erkelben is sikerült fontos alaknak bizonyítania a máskor gyakorta ceremoniális biodíszletnek ható figurát. Sebestyén így a főpap-főideológus Ramfis egyenrangú partnerévé lett, ami Fried Péter kifogástalan teljesítménye mellett igazán nem volt kis dolog. Említendők voltak még: az emlékezetesen szépen megszólaló Főpapnő (Heiter Melinda), a játékban is agilis Hírnök (Boncsér Gergely) és a telefonját a harmadik felvonásra végre kikapcsoló idős hölgy a nézőtéren.
Erkel Színház, április 4.
