Lemez

Gustave Tiger: At The Idyll's End

  • Lang Ádám
  • 2014. június 22.

Zene

Meglepő módon a Moog dobosa és basszusgitárosa (utóbbi Szabó Sz. Csaba, lapunk alkalmi szerzője - a szerk.) által vezetett zenekar adta az utóbbi idők legjobb válaszát arra, hogy mit lehet kezdeni a fénykorán látszólag túllépett gitárzenével.

Az általuk feldobott katedrálispunk megnevezés ugyan már a tavalyi Mitanni Mares EP dalait sem fedte le teljesen, mégis segít az eligazodásban: lehet, hogy már minden megtörtént a popzenében, viszont a kombinációk végtelenek.

A Gustave Tiger úgy fest abszurd történelmi tablókat, és idézi meg régi, nagy formátumú emberek tébolyát a független gitárzenék eszköztárával, hogy nemcsak vicces és szórakoztató lesz az egész, hanem többször katartikus is. A legjobb példa erre a Gourgandine Simaitha utolsó fél perce, ahol a zakatoló punkszám fölé behúzódik egy templomnyi kórus, majd ráesik az egészre az összekuszálódott fúvósszekció. Ez a koncepció igen jól működik a lemez legtöbb dalában, a Sister Sybarite kórusműben kulminálódó posztpunkjában, a Clitoris Crucifix hardcore-őrületében, vagy a lassan becsavarodó, zajos Idiot Prince-ben, és kifejezetten jót tesz a zenének a 40 dayses Szurcsik Erikával érkező női szólam is. A lemez egyetlen hibája pedig éppen az, ami később talán a leghasznosabb lehet: egyszerűen túl sokfelé indul el. Az elején tűzijáték, slágerek, aztán becsavarodik az egész, majd pszichedelikus témák jönnek, a végén pedig az utolsó két gyengébb szám már nem igazán tudja az egészet összefűzni. Ennek ellenére a Gustave Tiger simán az egyik legjobb dolog a mai gitárzenében.

Szerzői, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.