Bartók - ki ne tudná, hogy jártasabb volt ő a legjártasabbnál is - viszont ugyanitt azt írja egy másik melódiáról, hogy az "hol magyar, hol meg oláh". Nem tudom, annak idején hányan hökkentek meg mindezen - "csak el lehet mán' dönteni, hogy valami magyar vagy oláh!" -, és hányan vélekedtek úgy, hogy a kérdés túlhaladott; mindenesetre a Táncszvitet az 1923-as ősbemutatón nem fogadta kitörő lelkesedés. Nem így Kodály Psalmus hungaricusát, melynek aktuális olvasatát meghatározóan befolyásolta (deformálta) a trianoni sokk. Hosszú-hosszú évtizedek óta mindkét mű (ilyen-olyan kényelmetlenségük dacára) az ünnepi koncertek állandó műsorszámai közé tartozik, legutóbb épp a Táncszvithez volt szerencsénk. Vajda Gergely kissé távolságtartó, definitív olvasatában talán túlságosan is egyívásúvá vált benne arab és román, magyar és magyar. Lehet, hogy ez volt a cél, de művészileg talán mégis hatásosabb lehetett volna, ha az egyes tételrészek markánsabban különülnek el egymástól: miért ne válhatna a magyar tündérmesedallam (mely még a legjártasabb zenefolkloristát is megtévesztheti) feszültségeket feloldó, ábrándos-romantikus himnusszá?
Érdekes, hogy Vajda valamivel messzebb jutott a kompozíciós szempontból felettébb problematikus Páva-variációkkal. A Kodály-darab - mely formájából adódóan tucatnál is többször fejeződik be és indul újra - karmester számára kifejezetten kellemetlen, de a dirigens állta a sarat, s nagyjából a mű közepéig még a markírozó ötletek tekintetében sem szenvedtünk hiányt.
Borbély Mihály ősbemutatóként felcsendülő, tárogatóra és cimbalomra szerzett versenyműve ritka természetességgel hivatkozik a bartóki örökségre, felépítésében, "technikájában" (hisz a szerző személyében dzsesszmuzsikust üdvözölhettünk) pedig nehezen tagadhatná a Páva-variációkkal való rokonságát. S milyen jó, hogy ez véletlenül alakult így (a komponáláskor Borbély nem sejthette, hogy darabja milyen koncertmenüben lesz feltálalva), hiszen e véletlenszerűség hívta fel a figyelmet a mű kommunikációkészségére, s ezzel együtt kompozíciós rangjára. A tárogatószólókat maga a szerző játszotta. Előadásában a tárogató korlátairól semmit, multifunkcionalitásáról annál többet tudhattunk meg. E hangszer hol szaxofonként, hol török sípként, hol klarinétként énekelt, s még azt az illúziót is felkeltette - a szimfonikus kíséret egyik izgalmas pillanata hívta fel rá a figyelmet -, hogy mindezeket képes akár egyszerre is megjeleníteni. S hogy a népzene mily készségesen kínálja fel bájait a dzsessznek, nem újdonság; miként az sem, hogy a klasszikus zene fegyelme mily könnyen válik feszélyezővé. Hála istennek, az előbbiből, a felkínált báj habzsolásából volt a több, amit nem kis részben köszönhettünk Lukács Miklós egyszerre zsigeri és intellektuális cimbalmozásának, valamint Dés András (ütők) és Barcza Horváth József (nagybőgő) blazírt közreműködésének.
A hangverseny egy programozott ráadással, Liszt Ferenc mamutzenekarra átírt II. magyar rapszódiájának előadásával ért véget, meglehetősen hatásosan.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, január 22.
