Lemez

John Carpenter: Lost Themes

  • - greff -
  • 2015. március 13.

Zene

Emlékszünk még azokra az időkre, amikor John Carpenter megbecsült filmrendezőnek számított? Kétségkívül nem ma volt. Utoljára talán az Elpusztíthatatlanokkal gurított nagyot a mester szerény 27 évvel ezelőtt, azóta pedig leginkább azon munkálkodott, hogy elhomályosítsa rajongóiban a Halloween, A dolog vagy a Nagy zűr kis Kínában maradandónak hitt emlékét. De ha a számos kései celluloidmerénylet ellenére fel tudjuk idézni Carpenter fénykorát, akkor nemcsak képek, hanem jellegzetes hangok is azonnal felszínre bukkannak. Így aztán nincs mit csodálkozni azon, hogy a klasszikus filmjeit saját kézzel komponált szintetizátortémákkal teletöltő rendező lemezkészítésre szánta el magát – legföljebb az lehet némiképp furcsa, hogy miért csak most, 67 évesen.

A Lost Themes megtévesztő albumcímmel operál, hiszen a lemez kilenc tétele nem a pince gyomrából bukkant elő, hanem egytől egyig vadonatúj szerzemény. Carpenter mellett a fia, Cody játszik rajta, és szerepet kapott Daniel Davis ze­ne­szerző is, ezzel együtt a Lost Themes úgy, ahogy van, John Carpenter kizárólagos elmeszüleményének mutatja magát. Könnyes múltidézésnek semmilyen nyoma nincs rajta, ezzel együtt csak úgy dől a 80-as évek – zsánerfilmes – atmoszférája a lemezből. Markáns, sötét, excentrikus szintetizátorfutamok viszik előre a számokat, de nem a Halloween vagy a 13-as rendőrőrs minimalista felfogásában – olyannyira nem, hogy itt-ott már-már a Goblin filmzenéinek hivalkodó színhasználatáig jutunk. Csak Carpenternél nem a neon­lila, hanem inkább a fekete, a ködszürke és az óceánkék dominál.

 

Sacred Bones, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.