Persze az Iparművészeti Múzeum kiállítása és az ehhez megjelent tanulmánykötet elegáns módon csak az utóbbira hivatkozik, s árnyal harminc éve megmerevedett meggyőződéseket. Például azt, hogy Kozma "eltévelyedett" volna, amikor nem vegytisztán modernül fogalmazott, vagy hogy megrendelői nyomás késztette volna stíluskeverő kompromisszumokra. Noha a modernizmus itthoni csúcsra járatásában valóban nem ő járt élen - ez a Bauhaushoz kötődő Molnár Farkas, Breuer Marcell, Fischer József, vagyis a CIRPAC csoport érdeme -, a tőlük való különbözés miatt lehet még érdekesebb figura. Kozma, bár építésznek tanult, a grafika felől érkezett - lásd a Kner Nyomda számára készült szecessziós, erdélyi motívumokban gazdag illusztrációit a tízes évekből -, s innen ered az a túlburjánzó díszítési hajlandóság, amit teljesen akkor sem hagyott el, amikor a budai villáit tervezve jócskán leegyszerűsített formákban gondolkodott - és amire a kiállítás és a kötet fókuszál.
Tény, hogy Kozma Lajos téralkotása mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Kozma házaira is a táj felé forduló hatalmas üvegfelületekről és teraszokról, a lapostetőkről, a szögletek és az ívek arányáról lehet ráismerni. Bent a teniszpályányi lakószobák és a cellásított hálószobák írták át a polgári családi hierarchia mentén szerveződő lakásalaprajzokat, a multifunkcionális lakóteret pedig könyvespolcként, függönyként vagy virágverandaként megfogalmazott térelválasztók tagolják. S innentől érdekes a méricskélés: a Berkenye utcai villához tapadó félhenger például Fischer Józsefnél a lépcsőházat jelentené - Kozmánál ez csak díszítőelem. Míg Molnár Farkas a Pasaréti úton a lépcsőházat konstruktivista mozaikkal nyitja, addig Kozma megmaradt a népies intarziával díszített ajtónál.
Hogy Kozma nem sorolt be a nemzetközi modern építészek közé, az annak is betudható, hogy nem fűtötte a Le Corbusier-től eredő forradalmi hevület a tömeges lakásprobléma megoldására. Bár hasznát vette a "lakógépnek" (például a főzési folyamatokra redukált konyha méretében), az eredmény egészében mégis olyannyira költséges volt, hogy ha élt is volna benne a kellő szociális érzékenység, ezt akkor is csak ez a tehetős gyáros-értelmiségi-hivatalnok középréteg tudta volna megfizetni. S a fentiek miatt némiképp félrevezetőnek érezhető a kiállítás Somlai Tibor által tervezett installációja, amely voltaképpen bauhausosnak állítja be Kozmát: a központi kiállítási alkalmatosság lekerekített szélű + alaprajzú designja Kozmára kevéssé volt jellemző - ennek a körben elhelyezett eredeti, ha mégoly változatos formavilágú bútorok is ellentmondanak. (Szintúgy zavarosnak hat a múzeum Kupolacsarnokában a felülről érkező fényt szórni hivatott, baldachinmódon redőzött matéria, ami nyilván technikai kényszermegoldás volt, de kilóg a modern belsőépítészet taglalt vonulatából.)
De a kánonpiszkálásnál sokkal élvezetesebb az építészet és fotó kapcsolatával vagy a belsőépítészeti munkák részleteivel foglalkozni, különösen, hogy két szerző - Cs. Plank Ibolya, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, illetve Horányi Éva, az Iparművészeti Múzeum vonatkozó gyűjteményének vezetője - ez ügyekben komoly nyomozást folytatott. Ennek során kiderül, hogyan lépett szoros szövetségre a harmincas években építész és fotós (ezt a kapcsolatot dolgozza fel egyébként a néhány évvel ezelőtt megjelent Fény és forma kötet is - Kozma oldalán szinte mindig Seidner Zoltán szerepel), vagy az, hogy a fotóknak kardinális szerep jutott a marketingben a rengeteg külföldi publikáción és a potenciális magánmegrendelők számára össze-állított albumokon keresztül. De a negatívok elemzése során lehull a lepel azokról a retusálási technikákról is, amelyek a fotózáshoz eredendően is beállított enteriőröket még letisztultabb, minden felesleges, noha az emberi lakhatáshoz elengedhetetlen kelléktől és esetlegességtől megpucolt téralkotásokként adják vissza. Az így stílusban tartott enteriőrök szerves elemei a Kozma baráti köréhez tartozó iparművészek (pl. Kovács Margit) kerámiái, vagy akár a kaktuszok, melyek - elűzve a pálmákat - sokszor külön üvegvitrinben pózolnak, mint a "modern életstílus jelei". Ugyanakkor a kötet képfeldolgozása némi, talán éppen Kozmáról átragadt díszítőhevületben letér a harmincas években kizárólag fekete-fehérben közölt képek által kijelölt ösvényről - a rozsdabarna árnyalatban reprodukált képeken például összemosódnak az árnyalatok.
Kozma munkásságával kapcsolatban éppen a belsők megtervezettsége és túlspilázott kordában tartása, gesamtkunstwerk-jellege az egyik érdekes ellentmondás. Kozma írja, hogy számára a modern házat rugalmas alkalmazkodóképessége,
"a ház és a lakás mint életszcenárium"
jellemzi a generációk változó ízléséhez és szükségleteihez. Noha a terek hatalmasak és könnyen átrendezhetők, a bútorok könnyűek, praktikusak (innen a "kombinált bútor" kifejezés), kényelmesek és mobilak voltak, Kozma a szándékot jócskán meghazudtoló módon volt szigorú - hiszen a legtöbb bútort is maga tervezte, a díszítéseket ő találta ki -, végső soron karmesteri pálcával irányította a polgári belvilágot. Ferkai András a bevezetőben szóvá is teszi, hogy Kozma gyakorlatilag mindenfajta egyéni megrendelői stílust elnyomott - nota bene, az építtetők ambíciója éppen az volt, hogy a "Kozma-stílus" révén tűnhessenek ki.
A kiállításon a jelentősebb villák alaprajzai és korabeli külső felvételei mellé a mai nézeteket is felkasírozták - primőr áru az ilyen volt, ilyen lett típusú élmények kedvelőinek (amiben a könyv olvasói, terjedelmi vagy egyéb megfontolásból, kár, hogy nem részesülhetnek). Már az is megdöbbentő, milyen tökéletesen keltek életre a színes rajzok, de megrázó látni, hogy a megmaradt házak többsége mennyire megsínylette a következő hetven évet. Ugyanis hasonló technikákkal szabták őket otthonosabbra és korszerűbbé, mint a panellakásokat (és a párhuzam nem esetleges: a modern építészetet szeretik összemosni a tömeges lakásépítéssel). Így lesz egy nagyvonalú nyitott teraszból a nappali beüvegezett meghosszabbítása, így cserélődnek le az eredeti fa ablakkeretek műanyag nyílászárókra, vagy ily módon kap egy köríves terasz szögletesre csipkézett szélű előtetőt, arról nem is beszélve, hogy például a Serfőzde-vezérigazgató egykori villáján ma manzárdtető éktelenkedik - és felújítást némelyikük sosem élt meg. Egy példa van, ami nemcsak a felújításra, hanem a korszerű folytatás lehetőségére is utal - bár még a könyvben is csak mellékesen kerül említésre -, Tomay Tamásnak köszönhetően, ez a Kavics utcai villa.
A kötet pedig a narratívát szállítja a kiállítás képeihez (és még több fotót, amelyek - nem túl olvasóbarát módon - nem szívesen illeszkednek a szöveghelyekhez). Innen tudhatjuk meg, hogy volt olyan ház, ami szerencsés módon jó kézbe került, annak ellenére, hogy építtetői a második világháborút nem élték túl, vagy nem saját - hamarosan társbérletesített - lakásaikba térhettek vissza. Az egyik, városi legendának is beillő, ám igaz történet szerint a Hankóczy utcába a Tervhivatal elnöke költözött be, ugyanaz a Vass Zoltán, aki 1949-ben megszüntette az Új Építészet c. folyóiratot, ahol Kozma bőven publikált, és melynek utolsó száma közvetlenül a halála után az ő munkásságát "méltatta". A méltató Major Máté már az új szellem húrjait pengeti (hamarosan irány a Sztálin-barokk), amikor Kozmát a "kapitalisták építészének" titulálja. De Kozma-házban lakni - ezek szerint - mégsem lehetett képmutató, ördögtől való dolog. Aztán azt is tudjuk, hogy Nagy Imre 1956. október 23-án Kozma Orsó utca 43. alatti házából indult a Parlamentbe - ez a ház ma a Nagy Imre Társaság székhelye.
Izgalmas a történet azért is, mert valahol a múlt és a jelen határán billeg. A kötet alkotói nyitott történetként kezelik Kozma munkásságát - legalábbis újból kiengedik a palackba zárt szellemet, többek között azzal is, hogy elnézik Kozmának, hogy az esztétikumot is kedvelte - sőt, a posztmodern jegyében kifejezetten tetszetősnek is tüntetik fel a korábban kárhoztatott stíluskeveredést. De színre lép például a "szemtanú" nagymama - s vele az építészettörténeti tanulmányoktól eddig valamilyen okból idegen oral history műfaja -, akivel unokája, a rádiós újságíró Marton Éva készített interjút. A nagymama a háborúig boldog birtokosa lehetett a taszilópusztai háznak, amelynek keletkezéstörténete az ő emlékeinek és a fennmaradt részletes kivitelezési fotódokumentációnak köszönhetően idézhető csak fel. Aztán jelen kutatómunka során derült ki, hogy van meg nem épült Kozma-villa, és Kozma-ház volt Goy Andor golyóstollgyáros villája is. Felbukkan egy fogorvosi rendelő a Kígyó utcából, ami a megrendelőnek köszönhetően mindmáig szinte tökéletesen, bár repedezett mázzal őrzi a várószobát, annak mennyezetbe süllyesztett felülvilágító opaküvegével együtt.
S bár a harmincas évek villái adták a kötet apropóját, ne maradjon ki a többi modern épület sem - gondolhatta Horányi Éva, a kötet szerkesztője -, például a magánmegrendelésű bérházak: az immár évek óta üresen tátongó, Margit körúti Átrium mozi és bérház, vagy a Régiposta utcai lakóház. De ezek már-már túlcsordulnak a vaskos albumon, olyannyira, hogy az olvasónak az az érzése támad, ha a szerzők elővennék a sokat hivatkozott barokk korszakot, és hozzábiggyesztenének egy életrajzot (amire ez a kötet is kiéheztet), akkor kész lenne Kozma Lajos új recepciója.
Kozma Lajos modern épületei, 2006, Terc Kiadó, 7900 Ft
Kozma Lajos modern villái. Iparművészeti Múzeum, megtekinthető május 13-ig
