Úgy kezdem, mint egy hagyományos kiállításajánlót: menjenek a Ligetbe! Várnagy Tibor galériája a nyolcvanas évektől egyfajta kompenzációs műhelyként, a nagy intézmények elmaradt feladatait pótolva vagy a kanonizált áramlatokkal szemben haladva működik. Olyan művészek állítanak itt ki, akiknek a nagy kurzusok homogenizáló struktúráinál fontosabbak a kísérleti formák, az egyéni hang szabadsága, és az olyan alternatív létmód, amely a kívülállás függetlensége révén autentikussá és hitelessé teszi a megszólalásukat. A Liget Galéria ilyenformán átörökített valamit a földalatti művészet karakterisztikumából, miközben maga az underground a rendszerváltást követően fölszívódott. Könnyen előfordulhat, hogy a kortárs művészet a következő időszakban ismét defenzívába szorul majd, de ez esetben legalább önironikusan tudomásul veheti, hogy vannak bázisok, ahová visszavonulhat.
Novemberben Európában fotóhónapot tartanak, csakhogy a magyarországi nagy múzeumi intézmények valamilyen okból nem érezték fontosnak a hozzácsatlakozás szükségességét. Annak ellenére sem, hogy a magyar fotó huszadik századi és kortárs nemzetközi sikere jól érzékelhető, ami egyelőre úgy hat vissza, hogy a feldolgozatlan életművek múzeumi prezentálása megkezdődött ugyan, de a háttérkutatásra és a publikációkra várni kell. A fotónak nemcsak a történeti feldolgozása, valamint az anyagiakban mérhető támogatása van még mindig mostoha helyzetben, hanem a kortárs fotóművészet kellő súllyal való reprezentálása is. Ebből levezetve válik érthetővé Petrányi Zsoltnak az a megjegyzése, amely a japán fotóművész, Hiroh Kikai kiállításának megnyitóján hangzott el a Ligetben: ennek a kiállításnak nem egy kisgalériában volna a helye, hanem valamelyik nagy kiállítóhelyen. Másrészt milyen nagyszerű, hogy épp ott van, a Ligetben.
Művész és hely kompatibilitása tehát ideális. A kiváló, hatvanöt éves fotóművésznek ez az első számottevő bemutatója Japánon kívül, ami tovább fokozza az esemény jelentőségét, és nyilvánvalóvá teszi, hogy a kortárs japán fotográfiának van egy olyan tendenciája, amely a művészet egyetemes felfogásában gyökerezik. Japán irtózatos gazdasági robbanása és a fogyasztói társadalom egy sor sztereotip képet alakított ki az ország kulturális minőségéről a köztudatban, két póluson helyezve el a tradicionális műformákat és a látványos, kiszolgáló jellegű alkotásokat. Kikai tevékenysége ezzel szemben a magányosan alkotó, függetlenségre törekvő művész huszadik századi típusához kapcsolható, aki nem tesz hierarchikus különbséget az élet "magasabb" és "alacsonyabb" rendű formái között, a köznapi életet a maga természetes folytonosságában éli meg, és a végső emberi minőségre itt lel rá. Azok közé a művészek közé tartozik, akiket lenyűgöz az emberi történetek végtelen változatossága, de nem manipulálja őket, hanem a láthatóságukat segíti elő azért, hogy a tömeg sematizmusa helyett az egyén megismételhetetlenségét tegye nyilvánvalóvá a néző számára.
Művészetének ritmusa - állítása szerint is - a csendes, földközeli életmódban keresendő, amelybe beleszületett. Mafla falusi fajankó vagyok, mondja. Földművelő család nyolcadik gyerekeként nehezen találta helyét a városi prefektúra hivatalában, ezért négy év fölmentést szerzett az egyetem egérútján, ahol filozófiával foglalkozott. Tanára a támogatójává vált, akitől nemcsak azt tanulta meg, hogy a filozófia nem feltétlenül zárt, akadémiai diszciplína, hanem az életben jelen lévő rendszer, de hozzá is segítette egy Hasselblad fényképezőgéphez, amellyel a mai napig dolgozik. Egyetem után volt teherautó-sofőr, gyári munkás, majd elszegődött egy mélytengeri halászhajóra, és amikor nem dolgozott, fényképezett. Akkor már túl volt két nagyon fontos vizuális tapasztalaton: ismerte Andrzej Wajda filmjeit, valamint Diane Arbus fotográfiáit.
A Ligetben kiállított Asakusai portrék című sorozat, pontosabban a belőle válogatott képek nyilvánvalóvá teszik Arbus karakteres hatását, de nem mennek el a végső etikai határig, a torzulások, betegségek és a szexualitás sokkoló kegyetlenségű ábrázolásáig, mint az amerikai fotós munkái. Arbus a világot látta borzalmasnak, és ehhez keresett arcokat, Kikai az arcokból állítja össze a világot, amelyet a személyiségek rendszerének tekint. A másik különbség, hogy Kikai sokkal nagyobb szerepet szán a befogadónak, és annyira a háttérbe vonul, amennyire csak lehetséges.
Évtizedeken keresztül, folyamatos önanalízisben, saját fejlődési szakaszait tudatosítva ugyanazt a módszert alkalmazza: Tokió városának Asakusai negyedében, ahol a fogyasztói társadalom szempontjából értéktelen csoportok élnek, illetve gazdasági szempontból "visszamaradott" családi kisvállalkozások működnek, a tömegből választja ki ösztönszerűen azt a személyt, akit le akar fényképezni. Ez az együttműködésen alapuló gyakorlat az empátián, a személyiség sugárzásán, átható erején múlik, azon, hogy rátalál-e arra az emberre, akit ettől kezdve a saját személyisége részének tekinthet. A képek háttere minden esetben a turistahelyszínnek számító Senjo-ji templom, melynek faláról letörli az oda nem illő foltot, ha szükséges. A beavatkozás ezzel lezárult, és a semleges környezetben lévő melósok, diákok, furcsa öregasszonyok és szabadságra vágyó hivatalnoknők maguk teremtik meg a kép auráját. Mindannyian erős karakterek, akik egymagukban képesek fölidézni az élet keserves, máskor komikus abszurditását. Kikai legfeljebb egysoros képaláírásokat tesz hozzá gyanítható történetükhöz, a többit a néző képzeletére bízza.
Liget Galéria, december 16-ig
