Kiállítás - Arcokból a világot - Hiroh Kikai: Asakusai portrék

  • Kürti Emese
  • 2010. november 25.

Zene

Úgy kezdem, mint egy hagyományos kiállításajánlót: menjenek a Ligetbe! Várnagy Tibor galériája a nyolcvanas évektől egyfajta kompenzációs műhelyként, a nagy intézmények elmaradt feladatait pótolva vagy a kanonizált áramlatokkal szemben haladva működik. Olyan művészek állítanak itt ki, akiknek a nagy kurzusok homogenizáló struktúráinál fontosabbak a kísérleti formák, az egyéni hang szabadsága, és az olyan alternatív létmód, amely a kívülállás függetlensége révén autentikussá és hitelessé teszi a megszólalásukat. A Liget Galéria ilyenformán átörökített valamit a földalatti művészet karakterisztikumából, miközben maga az underground a rendszerváltást követően fölszívódott. Könnyen előfordulhat, hogy a kortárs művészet a következő időszakban ismét defenzívába szorul majd, de ez esetben legalább önironikusan tudomásul veheti, hogy vannak bázisok, ahová visszavonulhat.

Úgy kezdem, mint egy hagyományos kiállításajánlót: menjenek a Ligetbe! Várnagy Tibor galériája a nyolcvanas évektől egyfajta kompenzációs műhelyként, a nagy intézmények elmaradt feladatait pótolva vagy a kanonizált áramlatokkal szemben haladva működik. Olyan művészek állítanak itt ki, akiknek a nagy kurzusok homogenizáló struktúráinál fontosabbak a kísérleti formák, az egyéni hang szabadsága, és az olyan alternatív létmód, amely a kívülállás függetlensége révén autentikussá és hitelessé teszi a megszólalásukat. A Liget Galéria ilyenformán átörökített valamit a földalatti művészet karakterisztikumából, miközben maga az underground a rendszerváltást követően fölszívódott. Könnyen előfordulhat, hogy a kortárs művészet a következő időszakban ismét defenzívába szorul majd, de ez esetben legalább önironikusan tudomásul veheti, hogy vannak bázisok, ahová visszavonulhat.

Novemberben Európában fotóhónapot tartanak, csakhogy a magyarországi nagy múzeumi intézmények valamilyen okból nem érezték fontosnak a hozzácsatlakozás szükségességét. Annak ellenére sem, hogy a magyar fotó huszadik századi és kortárs nemzetközi sikere jól érzékelhető, ami egyelőre úgy hat vissza, hogy a feldolgozatlan életművek múzeumi prezentálása megkezdődött ugyan, de a háttérkutatásra és a publikációkra várni kell. A fotónak nemcsak a történeti feldolgozása, valamint az anyagiakban mérhető támogatása van még mindig mostoha helyzetben, hanem a kortárs fotóművészet kellő súllyal való reprezentálása is. Ebből levezetve válik érthetővé Petrányi Zsoltnak az a megjegyzése, amely a japán fotóművész, Hiroh Kikai kiállításának megnyitóján hangzott el a Ligetben: ennek a kiállításnak nem egy kisgalériában volna a helye, hanem valamelyik nagy kiállítóhelyen. Másrészt milyen nagyszerű, hogy épp ott van, a Ligetben.

Művész és hely kompatibilitása tehát ideális. A kiváló, hatvanöt éves fotóművésznek ez az első számottevő bemutatója Japánon kívül, ami tovább fokozza az esemény jelentőségét, és nyilvánvalóvá teszi, hogy a kortárs japán fotográfiának van egy olyan tendenciája, amely a művészet egyetemes felfogásában gyökerezik. Japán irtózatos gazdasági robbanása és a fogyasztói társadalom egy sor sztereotip képet alakított ki az ország kulturális minőségéről a köztudatban, két póluson helyezve el a tradicionális műformákat és a látványos, kiszolgáló jellegű alkotásokat. Kikai tevékenysége ezzel szemben a magányosan alkotó, függetlenségre törekvő művész huszadik századi típusához kapcsolható, aki nem tesz hierarchikus különbséget az élet "magasabb" és "alacsonyabb" rendű formái között, a köznapi életet a maga természetes folytonosságában éli meg, és a végső emberi minőségre itt lel rá. Azok közé a művészek közé tartozik, akiket lenyűgöz az emberi történetek végtelen változatossága, de nem manipulálja őket, hanem a láthatóságukat segíti elő azért, hogy a tömeg sematizmusa helyett az egyén megismételhetetlenségét tegye nyilvánvalóvá a néző számára.

Művészetének ritmusa - állítása szerint is - a csendes, földközeli életmódban keresendő, amelybe beleszületett. Mafla falusi fajankó vagyok, mondja. Földművelő család nyolcadik gyerekeként nehezen találta helyét a városi prefektúra hivatalában, ezért négy év fölmentést szerzett az egyetem egérútján, ahol filozófiával foglalkozott. Tanára a támogatójává vált, akitől nemcsak azt tanulta meg, hogy a filozófia nem feltétlenül zárt, akadémiai diszciplína, hanem az életben jelen lévő rendszer, de hozzá is segítette egy Hasselblad fényképezőgéphez, amellyel a mai napig dolgozik. Egyetem után volt teherautó-sofőr, gyári munkás, majd elszegődött egy mélytengeri halászhajóra, és amikor nem dolgozott, fényképezett. Akkor már túl volt két nagyon fontos vizuális tapasztalaton: ismerte Andrzej Wajda filmjeit, valamint Diane Arbus fotográfiáit.

A Ligetben kiállított Asakusai portrék című sorozat, pontosabban a belőle válogatott képek nyilvánvalóvá teszik Arbus karakteres hatását, de nem mennek el a végső etikai határig, a torzulások, betegségek és a szexualitás sokkoló kegyetlenségű ábrázolásáig, mint az amerikai fotós munkái. Arbus a világot látta borzalmasnak, és ehhez keresett arcokat, Kikai az arcokból állítja össze a világot, amelyet a személyiségek rendszerének tekint. A másik különbség, hogy Kikai sokkal nagyobb szerepet szán a befogadónak, és annyira a háttérbe vonul, amennyire csak lehetséges.

Évtizedeken keresztül, folyamatos önanalízisben, saját fejlődési szakaszait tudatosítva ugyanazt a módszert alkalmazza: Tokió városának Asakusai negyedében, ahol a fogyasztói társadalom szempontjából értéktelen csoportok élnek, illetve gazdasági szempontból "visszamaradott" családi kisvállalkozások működnek, a tömegből választja ki ösztönszerűen azt a személyt, akit le akar fényképezni. Ez az együttműködésen alapuló gyakorlat az empátián, a személyiség sugárzásán, átható erején múlik, azon, hogy rátalál-e arra az emberre, akit ettől kezdve a saját személyisége részének tekinthet. A képek háttere minden esetben a turistahelyszínnek számító Senjo-ji templom, melynek faláról letörli az oda nem illő foltot, ha szükséges. A beavatkozás ezzel lezárult, és a semleges környezetben lévő melósok, diákok, furcsa öregasszonyok és szabadságra vágyó hivatalnoknők maguk teremtik meg a kép auráját. Mindannyian erős karakterek, akik egymagukban képesek fölidézni az élet keserves, máskor komikus abszurditását. Kikai legfeljebb egysoros képaláírásokat tesz hozzá gyanítható történetükhöz, a többit a néző képzeletére bízza.

Liget Galéria, december 16-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.