Hét évvel ezelőtt, egy januári napon Elekes egy szétszakadt festményt talált az utcán - látszólag innen indul a cím írásmódja szerint "feltunningolt", "megjavított" képek története. A talált tárgy restaurálása után sajátos párbeszédbe kezdett a művésszel, az Elekes által "alanynak" nevezett mű megszólalt. Kérésének engedve a művész belefestett a festménybe, megtartva és egyben fel is számolva az eredeti kép jelentésmezőit. A javítás/teremtés impulzusa olyan erős volt, hogy ettől kezdve buzgón vadászott giccsesnek, naivnak vagy dilettánsnak tekintett, a magas művészetből száműzött, olykor a végső stádiumban lévő, roncsolt képekre, vásárolt ócskapiacon és zsibvásáron, aluljáróban és kapualjban, szegényektől, hajléktalanoktól. No nem mindent, csak ami két szabálynak megfelelt: a gyenge minőségű munka nem lehet jellegtelen vagy unalmas, s legyen benne valami többlet (hiány, titok), amelyhez kapcsolódni lehet. Elekes nem kisajátít, nem nézi le e képek rég halott készítőit, megértő és türelmes, megvárja, míg a mű feltárulkozik önnön pőreségében, és szinte helyesli, hogy kiigazítsák, intellektuálisan elmélyítsék banális szemantikai mezőit. Ha ez megtörténik, rákerülhet a "restauráló hivatalnok" jele is: a művész irodai bélyegzőjével rápecsételi a festmény egyik felső sarkára az újraértelmezés pontos dátumát és saját nevét.
S bár e művekben nem nehéz felismerni a duchamp-i reminiszcenciákat vagy a konceptuális művészet hatását, a Tunning-sorozat gondolati előzménye már húsz éve megjelent Elekes művészetében. Míg sokan hasra esve csodálják a firenzei Palazzo Pitti gyűjteményének gazdagságát, a művész itt döbbent rá, hogy a művészeti túltermelés, a múzeumokban - jobb esetben - évszázadokra konzervált "intellektuális művészeti szemét" és a műtárgyak napról napra exponenciálisan növekvő száma tökéletesen feleslegessé teszi újabb és újabb alkotások létrehozását. A hajléktalanoktól vásárolt tárgyak kiárusítása (Alku nélkül, 2000) már jelezte, hogy a művész kiszáll a mókuskerékből, és inkább választja a már létező tárgyak újrahasznosítását - megőrizve mindazonáltal a művészi teremtés gesztusát.
Ugyan Elekes képeiben számos művészettörténeti utalás felfejthető - e rétegek interpretációját Sturcz János 2006-os kiváló tanulmánya végezte el -, igazi erősségük a sokszor többértelmű játékosságban, a felcsillanó humorban, a váratlan és meglepő együttállásokban rejlik, amelyek lehetővé teszik, hogy a befogadó szabadon csodálkozzon rá a közhelyes kultúrtörténeti modulok (naplemente, hattyúk, kóbor őzikék) szimbolikus többértelműségére, az idealizált valóság kreált voltára. Elekes maga is teremt - például a szignálatlan képekhez a mű tárgyára utaló, egyedi aláírással nevesített pszeudoalkotókat. A ladikos képet Hajóssy, az egyik téli tájat Havas jegyzi, de van tájkép Vízi és Zöldy szignókkal is; végső soron megállapíthatatlan, hogy mikor is vagyunk becsapva.
A képek "javítása" nem korrekció, hanem újraértelmezés. Van, amikor Elekes annyira megmarad az adott stílusnyelvben, hogy első pillantásra nem is vesszük észre a változást. Az egymáshoz simuló két fáról csak később derül ki, hogy melyik az eredeti, s a domboldalt pettyező hóbuckákról (A ház előtt, szignó: Fenyő) is csak másodjára sejtjük, hogy valójában óriások orra kandikál ki a földből. A párbeszéd kiindulópontja lehet a faktúra, a festék felpattogzása, lekopása, a tábla repedezettsége, törései, a szúnyomok, karcolások. A hibákat hol eltünteti, restaurálja, hol központi szerepet kapnak a megújított műben. A Veszélyes övezet című festményen például egyszerre jelenik meg az égbolt sérült, színevesztett és megrongálódott képe, az aprólékosan megfestett fák és az őket körbekerítő, hasonló "stílben" felfestett kerítés, továbbá a kilyukadt vásznat "befoltozó" vastag festéktömb, azaz a lángoló erdőrészlet. A Habilitált hiba és a Szimilár című festményeken - "Vörös" és "Veres" munkáin - viszont maga a hasadás átfestett vonala, illetve megismétlése hoz létre új viszonyrendszert. Úgy tűnik, Elekes kedvenc eszköze a megsokszorozás, az ismétlés. Így lesz a ki tudja, hány, vízben úszkáló hattyúból egy fokozatosan kisebbedő, tizenhat főt számláló hattyúsor, az égbolton a lemenő napból mindjárt hat darab, s így sorakoznak afféle díszítőmotívumként a tájban vízszintesen és függőlegesen az apró énekesmadarak. Más esetben a kép témája lehet inspiráló, méghozzá úgy, hogy Elekes mintegy kifordítja a befogadó elvárásait. Az Inverz című képnek például két nézete van - azaz megfordítva is ugyanúgy "érvényes", hiszen eldönthetetlen, hogy hol van fönt, és hol van lent - csak éppen a tükröződésből elillan a festmény fő motívuma, egy méretes silótorony, a Végleges naplemente című festményen pedig a vörös gömb nem az égen tündököl, hanem lecsúszik a hegyoldalban piknikező pár szintjére. A paradoxon azonban nem mindig ennyire látványos: a hófödte erdei tisztáson virágzó gyümölcsfa olyan szépre sikerült, hogy szinte észre sem vesszük a képben rejlő logikai ellentmondást (Az évszak dilemmája).
Bár a legtöbb alapmunka tájkép, igazi abszurditással leginkább a "feltunningolt" figuratív műveken találkozunk. Vajon miért tekergődzik a fényes gyöngysor körbe-körbe a Gonosz férfi orrán és fülén keresztül? S mire kell két darab, nyelének mindkét végén pengével ellátott kasza? Talán csak a rikítóan vörös tetős, ablaktalan meseház előtt álldogáló figura tudja. Hiszen ő sok nő álma, a Szorgos férfi.
Me-mo-art Galéria, Budapest V., Balassi Bálint u. 21-23. Nyitva: február 28-ig.
