Kiállítás: Az árnyék színe (Schmal Károly kiállítása)

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/20. (05. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bár az évnek még csak az egyharmada telt el, bátran kijelentem:2002 egyik legfontosabb kiállítását rendezte Schmal Károly.

Avisszahúzódó, sőt szinte rejtőzködő, nagyon ritkán kiállító művész fotó alapú, festett szobrai egy sajátos technikai adottság vagy körülmény folytán szinte rejtőzködve mutatják meg önmagukat: a félhomályos galériában a fotocellás lámpák csak a néző jelenlétét érzékelve kapcsolnak be, s adnak fényt időlegesen a fényt és a fény hiányát, a fény és a fénytelenség találkozásának pengevonalán kialakuló rajzolat gazdagságát (vagy ellenkezőleg: csupaszra húzott szegényességét) megrögzítő műveknek. És persze "megvilágítanak" mindent a nézőnek, hogy láthasson és látszódjék. A technika kínálta véletlen így majdnem szervesen-logikusan építi tovább a műveket, melyek egyik alapvető motívuma a látható-láthatatlan, a látszódó-nem látszódó dichotómiája.

Schmal Károly

azon kevesek közé tartozik,

akik valamiképpen "úgy maradtak" az elmúlt húsz-huszonöt évben: sem tematikája, sem gondolkodásmódja nem változott alapvetően. Rajzzal és vegyszerekkel "kihűtött", objektivizált fényképei mindig is erős metafizikai determináció érvényében és kötésében készültek, s mindig is a fény-árnyék dualitásával foglalkoztak kimérten, szárazon, valami furcsán-lelkes fatalizmus elszegényített monokróm vagy alig színezett (munka)ruhájában. Képeinek árnyékot vető geometriai elemei éppúgy merednek vagy hevernek a kopárságában is gazdagon értelmezhető, valóságos téri-táji képzeteket keltő-befogadó síkon, mint Pilinszky alvó szegei a jéghideg homokon, ám a lírai homályt Schmal mértanias utalásokkal foszlatja szét. Pontosabban: részint a hatvanas-hetvenes évek konceptuális fotógyakorlatára emlékeztető geometrizáló fegyelemmel, részint a klasszikus avantgárd (leegyszerűsítve) konstruktivistáinak műveire emlékeztető formarenddel mintegy konkretizálja-fókuszálja a fény-árnyék mozdulatlanná állandósított kettősségét. A konceptuális gondolkodásmód hatására utal a szerialitás is, melynek eredményeképpen viszont megmutatkozik a mozgás változást kikényszerítő ereje iránti érdeklődés; a "vizsgálat" azonban mindig a mozdulatlanság monstranciaszerű felmutatásával ér véget. A mozgásvariációk, az elemek permutációja egyszersmind felvetheti egy matematikai képletszerűség jelenlétének esélyét is, ám ha valaki kiszámolni, kiszerkeszteni akarná Schmal képeinek rendszerét, azt hiszem, nagyjából arra az eredményre jutna, mint a belga festő, Vantogerloo, aki éveket szánt rá, hogy megtalálja Mondrian képépítkezésének egzakt szisztémáját. Hasztalan.

Az alapidea Schmal művészetében tehát változatlan, a forma azonban jócskán módosult. Az illuzionisztikus, kétdimenziós téri rendszer újabban kilép a síkról (egy "ősfotó" jelenléte segít lemérni a változás erejét), a fényképezett, rajzolt, festett árnyékvetődések testet kapnak, amitől - s így azonnal cáfolom-kiegészítem az iméntieket - az idea is módosul. Dualitásból trinitás bomlik ki: a metafizikai determinációban megkötődött kettősséget

a fény-árnyék-mozgás hármassága

váltja fel, hiszen a mozgás már nem virtuális és csak sugallt, hanem a tér megképződése révén valóságos lesz, annál is inkább, mert Schmal erre közvetve maga is utal, nagyon finoman és szellemesen, abszolút festői módon. Trompe d´oeil módjára megfesti az árnyékot és az árnyékvetőt, olykor felcseréli, s színt ad a feketének, vagy ellenkezőleg, elveszi azt onnan, ahol a mű körül köröző néző számára jelentést szerezhetne. Fizikaivá válnak a vektorvonalak is, a szerkesztés már nemcsak segítség vagy stiláris patent, hanem a dimenzió szerves része, jelezve, hogy a láthatatlan és a látható egyenlő tartalmú, azonos értékű, jelentésazonos.

Schmal Károly új műveivel egyebek mellett egy didaktikai, mondhatnánk: művészetevolúciós

kulcskérdésre is választ ad

Arra ugyanis, hogy miképpen lehet a huszadik század történelmi stílusait "használni" nem posztmodern, nem kisajátító módon, irónia, átértelmezés és kritika s természetesen az anakronizmus bájos vétke nélkül. Munkái - mint erre már céloztam - végeredményben annak a vizuális kutatásnak folytatásaként is tekinthetők, melyek a szovjet-orosz konstruktivisták, produktivisták műhelyeiben kezdődtek; Tatlin vagy Ljubov Popova kontrareliefjei és tér-erő konstrukciói konceptualizálódnak harmonikus következetességgel Schmal plasztikái révén, anélkül persze, hogy bármi lelkesült utalást kapna erre a néző, vagy hogy a művész számára ennek a fajta dialektikának szerepe lehetne.

Hajdu István

Pintér Sonja Galéria, június 22-ig

szerző
Hajdu István
publikálva
2002/20. (05. 16.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...