A négykezes eredetileg szobaműfaj volt, az intimitás műfaja, mely testközelbe hozta a nyilvános terek nagy, reprezentatív zenéit. Mondhatni: a négykezes a 19. század rádiójaként funkcionált; az idők azonban változnak, és ami egykor közvetítő volt, az ma egy másik rádió révén maga is közvetítetté válik. A hangverseny tere ugyanis mohó kapitalistaként kebelez be mindent, ami egykor a falain kívül: templomban, szobában, szabadban tenyészett. Az igazán nagyok mindenesetre már saját korukban is hajlamosak voltak ledobni magukról a műfaj funkcionális kötöttségeit: Schubert például, akinek zenéjét az intimitás megdicsőülésének is nevezhetném, éppen legnagyobb szabású négykezeseiben törődött legkevésbé a műfaj szociológiájával. Közülük az egyik el is hangzott Kemenes András és Csalog Gábor mostani hangversenyén: ennek az egytételes unikumnak, amelyről az sem tudható, vajon önmagában áll-e, vagy egy szonáta elvetélt tervének emlékműve, az utókor a Lebensstürme címet adta. Nem tudni, ki és miért akart bosszút állni az ártatlan szerzőn ezzel a posztumusz gaztettel. Akárhogy is, a késő romantikus giccsőr az "élet viharaiként" eufemizálta a drámát, amely valójában belső tájakon, ég és föld között zajlik. Ez Schubert nagy stílusa, a tőle kevéssé ismert pátosz; a műsor zöme azonban a korabeli Bécs szalonműfajait képviselte, amelyeknek megjelölése a magasabb körök társalgási nyelvén fogalmazódott (rondeau; andantino variée; marche héro•que). A cím francia, a zene azonban hamisítatlan bécsi: könnyed és könynyes, egészen a végzetszerűen bekövetkező határpontig, amikor felsejlenek a schuberti szakadékok, hogy aztán, mintha mi sem történt volna, látszólag minden visszarendeződjön a forma konvencionalitásába. Schubert nem úgy bontja ki a formák távlatait, hogy szétfeszíti és érvényteleníti e formákat, nem beethoveni tagadással tehát, hanem önsúlyuknál fogva, befelé gravitálva, mintegy a kettős igenlés tragikus iróniájával. A tizenkilenc évesen komponált B-dúr szonáta műfajilag nem illeszkedik egyik fenti csoportba sem, a zene azonban máris előrehaladott állapotban mutatja a klasszikus forma kiüresedését.
A döntő azonban az, hogy a nyilvános és privát, a személyes és köznyelvi, a magas és populáris közötti szakadék Csalog és Kemenes radikális értelmezésében messzemenőkig kiegyenlítődik. Ez a zenélés leleplezi azt a késő romantikus hazugságot, hogy az érzelem artikulálhatatlan és földöntúli, míg az értelem száraz és elvont, így hát a kettő összeegyeztethetetlen territóriuma a léleknek. Nem, itt már a kérdésfeltevés maga más, és a két művész - közös mesterük, Kurtág György jegyében - az európai modernitás voltaképpeni zenei hagyományához: a beszédszerű muzsikáláshoz tér vissza, mely egységes előadó-művészeti elvként számos korstílust túlélt, és csak az utolsó világháború tudta végleg elpusztítani. Ezt a hagyományt Csalog és Kemenes sokkal bátrabban, sokkal plasztikusabban és sokkal több művészi hitellel kelti életre, mint teszi hivatalból a historikusnak mondott előadói gyakorlat. Egyáltalán: zongorázás ez még, vagy beszéd, zongorán? Akárhogy is, ez a zenélés mindenekelőtt a zene retorikai rendjét tárja fel, a hangsúlyok hierarchiáját, érvek és ellenérvek finom fokozatait. A tempókon sosem hallani, hogy tempók, mivel mindig természetesen fakadnak a zene matériájából. Nincsenek "szép", nincsenek "egyéni" megoldások; Kemenes és Csalog minden közös zenei akciója az előadói tekintély lerombolását veszi célba, hogy annak hűlt helyén magára a mű építményére mutasson.
Nem hozakodnék elő azzal, hogy a Kemenes-Csalog-duó egy szélre szorult, tűnőfélben lévő műfaj műveléséért érdemel megbecsülést, mert ilyen érvelésnek a zenei minőséghez semmi köze. Az azonban biztos: szórványos, de folyamatos együttműködésük során talán sosem hallottam még ennyire összeérlelten munkálkodni a két művészt. Pedig a harmóniáért alaposan meg kell dolgozniuk: Csalog szikár és a kegyetlenségig puritán előadói világát és Kemenes vulkánszerű, szikrázó muzsikuslényét a Schuberttel és egymással szembeni alázat kényszeríti közös nevezőre. Ezenkívül: Csalog előadó, Kemenes viszont játékos. Nem győzi magyarázni zongoráján, hogy a komoly zene komolysága játékos ötletek sora mentén bomlik ki. Pedig, miközben Csalog Gábor szívós munkával vívta ki és őrzi sajátos helyét a magyar zeneéletben, addig Kemenes felbukkanásai ritkák és váratlanok, ajándék a keveseknek, akiknek fülük van a hallásra. Miért, talán a közönségnek játszunk? - replikázna Kemenes. A közönség nem zavar, de a dolog nem érte van. A koncertbizniszt zavarba hozza Kemenes művészi habitusa, aki túlságosan jó muzsikus ahhoz, hogy játéka technikai értelemben makulátlan legyen, és aki zenélésével a zenét pontosan attól az esztétizálástól védelmezi, amelyre a koncertbiznisz épül. Annyi jó azért elmondható a bizniszről: sok hamis között megtűri az igazit. Napról napra többre becsüljük ennek a türelemnek az értékét.
Az elhangzott Schubert-művek: D-dúr Marche héro•que; D-dúr rondó; B-dúr szonáta; "Lebensstürme"; Andantino variée. 2008. szeptember 8., Magyar Rádió 6. stúdió
