Persze már az első dal, a Dance Me To The End Of Love közben sok minden kiderült. Az első pillanatokban úgy tűnt, mintha túl diszkrétre sikeredett volna a hangerő, de aztán hamar hozzászoktam. Nem is halk volt, inkább szelíd, finom. Akár a látvány. A színpadon csak az kapott helyet, ami elengedhetetlen egy koncert során: a muzsikusok meg a hangszereik a szükséges berendezésekkel.
Jobbára meleg színű, kék fénycsíkok pásztáztak rajtuk. Kétoldalt, a magasban egy-egy kivetítő könynyített a távolságon - így pontosan, élesen lehetett látni, amit utólag sem könnyű elhinni. (Erre még visszatérünk.) Alattuk a Cohen-lemezekről ismert Order Of The United Heart embléma: két egymásba forduló szív - mint egy legömbölyített Dávid-csillag.
Leonard Cohen hangját ritkán értékelik nagyra a kritikusok; pedig nem akármilyen az a bariton. Más kérdés, hogy ami rögtön süt, az inkább a
"hangoltsága"
- az a szomorkás odaadás, ami annyira varázslatossá teszi. Az persze nem mindegy, hogy egy szál akusztikus gitár, egy ambiciózus rockzenekar, vagy egy alulképzett szintetizátor szól-e mögötte. De ez csak a lemezeit hallgatva lehet kérdés, az arénában nem merült fel. A basszusgitáros Roscoe Beck vezetésével erre a turnéra úgy állt össze közel harminc dal, mintha egy időben, sőt kiköpött erre a zenekarra íródtak volna. (Azzal együtt, hogy a második szett kezdetén a Tower Of Song nem úszhatta meg egy játszi műanyag szinti nélkül.)
Szóval a Dance Me To The End Of Love-val indult... Cohen kalapot és régi vágású öltönyt viselt, mintha az ötvenes évekből vagy egy elegáns gengszterfilmből lépett volna ki. Egy törékeny keresztapa, akinek tele van a hangja vallomással. Szerelemmel és elmúlással. És most itt az ideje, hogy mindent elénekeljen.
Cseppben a tenger, már az első szám végére megbizonyosodhattunk. Micsoda mázli, dörzsölhettük a taps után a tenyerünk, hogy Cohen éppen most, hetvenöt évesen keveredett ide! Mert ennél jobb nem lehetett soha! És micsoda mák, hogy miközben a szorongás, a depresszió és az alkohol elől egy buddhista kolostorba menekült, kifosztotta az egykori szerelme, aki mellesleg tizenhét évig a menedzsere volt. Ha nem hibádzik az az ötmillió dollár, ugye, a világért sem turnézott volna...!
Aztán a The Future következett, ami némi meglepetést is tartogatott: a vokalista nővérpár, Charley és Hattie Webb váratlanul cigánykereket vetett. A továbbiakban tartózkodtak az efféle mozgás- és látványelemektől, vizuálisan ennyire korlátozódott a "show" a háromórás koncert során. Pontosabban: mást kellett nézni. Azt, hogy milyen mélységes átszellemültséggel énekel Cohen, és hogy testileg-lelkileg mennyire mögötte vannak a társai. Hogy milyen jó arcok. Egyetlen fölösleges hang, mozdulat, gesztus nélkül.
Sőt. Ahogy egymást követték a Cohen-klasszikusok, egyre kétségtelenebbé vált, hogy ezek a dalok most mennyit köszönhetnek nekik. Mintha
"megzenésítették"
volna őket, egyenesen azt éreztem. Miközben egyik szám sem veszített az önazonosságából, megőrizték a bensőségességüket és a különcségüket.
A ragyogó Sharon Robinson énekén persze érződött a soul lehelete, nem véletlen, hogy Diana Ross, Roberta Flack, a Temptations és a Pointer Sisters neve is szerepel a munkakönyvében. Meg persze a mediterrán befolyás is jócskán utat tört - erről a bámulatos gitáros-lantos Javier Jas gondoskodott. Bámulatosan. De úgy összességében nehéz lenne belőni, hogy mi ennek a zenének a neve. Nem pop, nem rock; egyáltalán, könnyűzenének túl súlyos, és mégis olyan könnyed, hogy simán megemelkedhetett volna a színpad. Valahol nagyon erősen dolgoztak az angyalszárnyak. Érződött a szentség. És nem csak a szerelemé, mint a Hallelujah-ban.
(Az könnyebb kérdés, szerencsére, hogy Cohen zenészeinek mi a neve. És hiba volna, ha az említett vokalisták és a basszeres Roscoe meg a gitáros Javier után nem állna itt a többieké. Bob Metzger - gitár, Rafael Gayol - dob, Neil Larsen - billentyű, Dino Soldo - fúvós hangszerek. Ez a minimum.)
A Live in London lemezhez és a turné eddigi állomásaihoz képest lényegében nem változott a program. Az egyik számba Cohen beleszőtte a "Budapest" szót, és a Take This Waltzban nagyobb nyomatékot kapott a "Hungarian". Ennyit kaptunk grátisz, de ennél nem is kellhetett több. Éppen az ellenkezőjéről szólt a sztori.
Valójában az a helyzet, hogy erre a három órára kizökkent az idő. És közben több dolognak az ellentéte is kiderült. Engem már eleve meglepett, hogy a borsos jegyárak dacára megtelt az aréna. Egy melankolikus költőre, aki soha nem volt sztár, "legfeljebb" ikon. Persze nem ez a csoda. Hanem az, ahogy Cohen a keresetlenségével kavart fel, vagy ahogy a gyöngédségével hengerelt. Meg az, hogy játszhatják ezt az anyagot újra meg újra, mégis azt kellett érezni, hogy valami egyszeri, megismételhetetlen élményben részesültünk. Ami Cohent is éppúgy megindította. Nagyon ritkán találkozni az övéhez fogható átéltséggel. Pontosan láthattuk, szinte végig szemlesütve énekelt.
De a legnagyobb csoda azt hallani és látni, hogy hiába az évek... Hogy múlhatatlan.
Ha jól tudom, ilyenkor mondják, hogy "van remény".
Addig is megveszem a Live in Londont. DVD-n.
Papp László Budapest Sportaréna, augusztus 31.
