Mindhárom műnemben rendkívül szép és érdekfeszítő, komoly olvasói munkára késztető alkotások születtek. A költészetben Marno János remekelt A semmi esélye című, ízig-vérig koherens kötetével, a drámába Nádas Péter hozott újat a Szirénénekkel, ezzel a nyugtalanító, totál sötét posztdramatikus látomással, a prózát pedig Esterházy Péter boldogítja Estijével, föltámasztván szeretett Kosztolányink Esti Kornélját, és megszaggatván saját ruháját.
Lázadnak a műnemek: Marno verseskötete igencsak drámai és elbeszélő költeményre hajaz, Nádas drámája esszéisztikus és festői látomásokat görget, Esterházy prózája pedig úgy viszonyul a szavakhoz meg a frázisokhoz, mint a költészet: külön-külön is megforgatja, számba (szájába) veszi őket (néha kutya is az Esti), és minden idegszálával ellenáll a történetszerveződésnek. Számos, akár szövegszerűen is elcsíphető korrespondencia van a három mű között; "élet a neve, halál a műve", írja például Nádas, s ezzel mintha az Esti mélyén munkáló gondolaton lökne egyet, azzal pedig, hogy semmi esélye, Esterházy is számol, igaz, névelő nélkül és sokkal kevesebb kockázatot vállalva.
Mindhárom mű háromszor-négyszer, tízszer is olvasható, mivel nyelvileg kimeríthetetlenül pompásak; olyannyira, hogy az már a nyelvben rekedés veszélyével fenyeget. Esterházy olyannyira bravúros (ámbár rutinos) nyelvjátékos és oly mértékig lebilincseli (fogva tartja) ez a játék, hogy az már mámorító; őt olvasni olyan, mintha körbe-körbe forognánk a szédületig, akár a kicsit már unatkozó gyerekek. Ez a nyelvi eksztázis, a kilépés a szürke barakkvalóságból húsz-harminc évvel ezelőtt üdítő volt, irodalmi reveláció volt, horizontokat nyitott meg, mára azonban "a szöveg öröme", az a fajta, teoretikusok tollán kultivált kéj és gyönyör, melyről Wolfgang Iser például azt mondta, hogy "megadja azt, ami a hétköznapi életben elérhetetlen", s ami Barthes szerint "arisztokratikus olvasóvá" nevel (kiemelés tőle), veszített izgalmasságából, mintha elteltünk volna vele.
Ezt a bizonyos fásultságot, szaturáltságot (újfajta rossz közérzetet a kultúrában) Esterházy ismeri a legjobban - a totális író, akinek "a szeme is szavakkal lát", akinek az élete "az élete leírása" ("avval telik az életem, hogy mindenből mondatot csinálok"), s a jószerivel íróasztal mellett töltött mindennapjai "az irodalma anyaga". Reflektál is erre, a könyvekre és a papírjaira, a munkamódszerére és az elgondolásaira lépten-nyomon, és miközben tudja, tudjuk, hogy nincs esély a bárhogy értett "természetbe" való semmiféle visszatérésre (ha az elporladást nem számítjuk), és meghalt az igazság, csupán a pora, a pixelei ragadhatók meg, s hogy a nyelv aranykalickája úgy ragyog, mint a színeket láttató napsugarak, észrevétlenül - mégis ráznia, ráznunk kell a megismerés, a nyelv rácsait és kísérteni a (bármily fantazmagórikus) "valós" betörését, még ha ez katasztrófák, rémképek vagy szakadások formájában esik is meg. Amikor az Esti Kornél fejezetben megjelennek a hármas gondolatjelek (- - -), ezek a szaggatásokat jelzik, a fájdaloméit akár, alkalmat adván a nem mondott, a nyelven kívüli, a káosz beszivárgására. Az Esti Kornél kalandjainak (ennek itt, nem a Kosztolányiénak) feszesre húzott vagy elnyesett "gonosz kis novellái", ezeknek a hasított szövegdaraboknak a repetitív, ironikus definícióvariációi "Esti életére" szintén a szövegen túlit cukkolják.
Hát még a halál, melyre "nem ír az irónia"! Mikor még az Esterházynál amúgy elég tréfás kedvű Jóisten is bekeményít! A szerző egy-egy szösszenetével-szisszenetével bele mer nyúlni "a halál torkába", vagy inkább ebbe a szóképbe, rögtön el is kapván onnét a márkás tollat szorongató kezét - mondhatni, elmegy a határig és az irodalmi játékszabályoknak is a fölrúgásáig, ámbátor mégis megmarad finoman udvariasnak, és nem deviál. Esterházy mára már márkanév; bármily széllelbéleltnek tűnik is, betartja a társadalmi szerződéseket, szellemessége az irodalom intézményében nem obstruktív. (Ön)ironizálásban elmegy az "illős" végletekig... azonban ott van Eörsi, a már halálos beteg Eörsi szeme (a 298-299. oldalon), és - - -
Kosztolányi az eredeti Esti Kornélban "lelki álarcosbált" emleget, és azt mondja: "mindenki vagyok és senki". Nádas Péter a Szirénénekben ezt írja, mintegy Esterházyt/Estit parafrazeálva: "számtalan vagyok, és nem vagyok, mert minden egyes ismert és ismeretlen tulajdonságomra lesz egy lehetséges énem, válaszom, s így tovább". Esterházy az Estiben játékosan össze- és egymásnak ugrasztja a "lehetséges éneket", mindegyiket kiforgatja önmagából az irodalom eszközeivel: nonszenszekkel, abszurdumokkal, paradoxonokkal, rejtvényekkel, fejtörőkkel, pszeudo-anekdotákkal, intellektuális viccekkel, bohó fikciókkal, afféle zen példázatokkal, csehovi csigaként pörgő idézetjátékokkal. Prózájának műfaji sokszínűsége és dinamikája utolérhetetlen; belefut a hülyéskedésbe, a fekete humor tocsogóssába, már-már a lehetetlen őszinteség csöndjébe, mely, mint magyarázza, néma üvöltést takar.
A sok ötletes szertelenkedés (szemtelenkedés), öncáfolás és főleg az eszméletlen tudatosság ("szerintem már ezt se kéne forcérozni", írja Esterházy) megfúrja magát az írói habitust, és így csak helyenként világlik ki (a "firka" mögül), hogy Esterházy milyen kitűnő ábrázoló, jellemábrázoló, hangulatfestő - mintha egy ördögöcske folyton elbuktatná a klasszikus írói erényeket; ez Esti mint "bálkirálynő, amint épp seggre ül", miközben a szerző a pennáját ügyesen táncoltatja. Esterházy az égvilágon mindenre reflektál, ugye, még a pontosvesszőre is (csemege-kisesszé), a saját reflexióira meg az észbontó reflektáltságára is; az is világos, hogy nem képes kitörni az irodalom fogságából, ebből a szemfájdítón villogó raszterből, s mint az utolsó novellinó (szövegrongyika, mondaná Tolnai) sugallja, a győzelme a vesztesége, és fordítva.
Csiki-csuki. "Az persze nem vezet sehova, ha az ember e gondolatok folyományaként elszégyelli magát, hogy fogalmaz, mert szégyenében elbutul, és egy pillanatra azt hiszi, fogalmazás nélkül is lehet írni. Kint is, bent is egeret fogni. Szűzen kúrni." Az elbutulás veszélye nem fenyeget, viszont a kogitálás elburjánzása, a fikció bujálkodása olykor enyhe csömörbe fullad, és "a szellem finom játékát" (Rudas Jutka) ilyenkor vad, festett vérhempergőzések váltják ki, szándékos kuliszszahasogatás, szemenszedett hazudozás. Esterházy a csúfját járatja a fikcióval. Mindegy azonban, történhet fiúgyilkosság, állatmészárlás, kasztrálás, anyaszomorítás, asszonyverés, elhangozhat ordenáré káromkodás, a kritika úgyis azt fogja mondani, hogy az Esti egy "szép, bájos és fess könyv" (Bombitz Attila), szerzője pedig sziporkázó, légies és gáláns teremtény. Így is van. Egy tündér, aki, lám, Esti Kornélt is ezer alakban föltámasztotta, csakhogy a modern irodalom szabadabb levegőjéből mindjárt a posztmodern irodalom tündéri fogságába vetette bele. Esterházynak erre is van válasza: "Úgy gondolta, most már semmi baj nem érheti. Ez a semmi Esti Kornél élete." De irodalom a semmi is, és irodalom a végtelen is, az árnyék pedig, melyet a 403. oldalon végre valóságosnak mond ("Az árnyékom valóságos."), a vakfoltunkra esik.
Mégis: minden történetmesélésnél - mert, miként a természetbe sem, a történethez sincs visszaút, gondolom én - izgalmasabbak a kérdések, a legyezőként kibomló és összehajtható, mondén válaszvariációk, a tromfok, az elcsuklások és megfeneklések, a piruettek és a seggrepottyanások bohócos sorozatai. Ez a purparlé összefirkálja, bevonalkázza (- - -) ugyan a referenciát, mely azonban ebbéli kikezdett, maródi állapotában mutatkozik meg, Esterházy módra, a leghitelesebben, a szövegszakadásokon át nézve.
Magvető, 2010, 405 oldal, 3490 Ft
