A hagyományos szomorúmanók népdala nem csupa móka és kacagás: a végén sötét fellegként úszik be a manólét ellentétpárja, a mézeskalács halálhuszársereg. Háy János szereplõinek ritkán adatik habkönnyû élet - miért lenne ez másképp rajzolt, festett teremtményeivel, amelyeket eddig többnyire csak a Háy-könyvek borítóiról lehetett ismerni? Bár meg kell hagyni, álcázott és álcázatlan halálhuszárokkal együtt is ez a világ a Háynál létezhetõ világok legbarátságosabbika.
Ilyen az, amikor a minden mûfajban igen pontosan, letisztultan, túlburjánzás nélkül alkotó író kiszabadul a mondatok, szavak és betûk szabta határok közül, s ezáltal papírra vetett lényei is levetik magukról a létezésüket lehatároló kötöttségeket. Festményeinek és többnyire csak pár vonalból álló rajzainak ez a semmihez sem kötõdés adja sajátos, keserédes hangulatát: a manók, angyalok, ördögök és a kis, kunkori pénisszel ellátott teremtõik kívül állnak világunk törvényein - a szomorúmanók például hatvanan vannak a nemzeti fociválogatottban, alkatrészboltban vásárolt lábakból, szájakból és ruhákból lehet összerakni õket (ha leveszik a ruhát, el is tûnnek arc és láb között), és amúgy is folyton valahonnan kívülrõl (kulcslyukon vagy kerítésen át) leskelõdnek utánunk. Az meg, hogy - ahogy a népdal is tartja - idõvel megjönnek a halálhuszárok, felkötnek pár manót, és foglyul ejtenek még néhányat, már csak azért sem okoz nagy galibát, mert a manók amúgy is szomorúak, másrészt meg ki tudja, hogy ebben a világban mi jön az akasztás után. Mindenesetre ott, ahol az ördögök álruhát viselnek, hogy ne legyenek olyan rémisztõek, és közösen mosolyognak a Túlvilági feladatok tanfolyam további végzõs hallgatóival, az angyalokkal, szerintem nincs sok ok az ijedtségre.
De azért nem árt párszor átlapozni az albumot, mielõtt kijelentenénk, hogy bármiben is biztosak vagyunk - így jöhetünk rá, hogy Háylandben nem lehetünk biztosak semmiben.
Palatinus, 2011, 84 oldal, 3400 Ft
*****
