Na tessék, hát nem kiderült, hogy Quentin Tarantinót is anya szülte! Régi keletű sejtésünket igazolja a sztáréletrajzokban utazó szerző, akinek skalpjai között olyan hollywoodi bentlakókat találhatunk, mint John Travolta, Mel Gibson vagy Tom Cruise. Ilyen ajánlással nem csoda, hogy Mr. Clarkson (jelenleg Londonban és valahol Spanyolországban élő biográfus) előtt számos ajtó és lélek megnyílt, így például a filmtörténetben eddig csak marginális szerepet vivő anyukáé, aki (16 éves volt ekkor) egy 2200 grammos csecsemővel járult hozzá a Ponyvaregény sikeréhez. Connie-nak nehéz ifjúság jutott osztályrészül, az a fajta white-trash, piás-lakókocsis, mely oly nagy népszerűségnek örvend a Sundance Filmfesztivál lírai tagozatán. Clarkson aprólékos kutatómunkájának hála számos életszerű apróságra fény derül a későbbi szupersztár kezdeti életkörülményeivel kapcsolatban. Szabadnapjain például Connie kétszer szállt át, hogy eljusson anyja otthonába, s bár erről nem szól a fáma, útközben valószínűleg ki-kitekintett a busz ablakain, tekintete néhol elkalandozott a tájban, és volt úgy, hogy megszomjazott. Fellini anyukája vajon hányszor szállt át? És van-e köze a megállók számának a csalafinta időkezeléshez? Mindezek megválaszolása egy későbbi Clarkson-tanulmányra marad, addig is itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy szétnézzünk Quentin gyerekszobájában.
Mire ezt leírtuk, már itt is termett farkcsóválva a kis Báró, ez a loncsos-barátságos keverékkutya, aki a későbbi életmű szempontjából éppúgy nem lebecsülendő tényező, mint az a G. I. Joe játékhadsereg, mely épp Woodstock idején vonult át a gyerekszobán, s melynek egyes darabjait - ugyancsak itt olvasható először - a mai napig is keresik. Clarkson több életben maradt műanyag katonát is megszólaltat, akik egybehangzóan zárkózott, szinte kizárólag a filmek és képregények iránt érdeklődő kiskrapekként írják le az ifjú Tarantinót. A kamaszkori filmömléseken túl számos más érdekes fejleménnyel is szolgáltak e korai évek: hősünk 15 évesen elérte a 180 centimétert, megtalálta Istent, és ellopott egy Elmore Leonard-regényt, de müzli helyett továbbra is filmeket reggelizett, nyilván innen az a sok filmes idézet a későbbi munkáiban. 240 oldallal a végefőcím előtt lépünk be először abba a Hermosa Beach-i videokölcsönzőbe, mely immár megkerülhetetlen része a Tarantino-legendáriumnak, és innen egyenes út vezet az első, utólag letagadott amatőr filmig. Nemcsak a filmtörténészek, de Clarkson szövegfolyamának olvasói is jelentős fordulatként értékelhetik Tarantino filmes munkásságának kezdetét, noha az eddig előrángatott mellékalakok, főként mozibuzik és müzlitársak megszólalásai, valamint a "Quentin és kutyája", "Quentin és kocsija", illetve a "Quentin és videókészüléke" jellegű beszámolók is sokat segítettek "Quentin, az ember" alaposabb megértésében. A filmtörténet mégiscsak jobban ellenőrizhető terep, mint egy Honda hátsó ülése vagy egy hajnalig tartó haveri videózás, habár épp ez az átláthatóság nehezíti meg az életrajzíró életét. Az olyanét meg aztán különösen, mint Clarkson, aki a leírtak tanúsága szerint a lepattintott ismerősöknél, az internetes hivatkozásoknál és a válogatott újságkivágásoknál egyszer sem jutott közelebb elbeszélése főszereplőjéhez. Ez persze cseppet sem feszélyezi abban, hogy a "barátom barátja az én barátom is" alapon pertu viszonyt ápoljon a hírességgel, és regényes színezetet adjon számos "életből vett", hősével történt epizódnak (Quentin autóban ül, Quentin börtönben ül, Quentin csak úgy ül.). Valamikor a Jackie Brown táján, a kezdeti lelkesedés lelohadtával sokan piszkálni kezdték az addig istenként ünnepelt rendezőt, mondván, hogy filmjei nem az utca, hanem egyéb más filmek valóságából táplálkoznak, és ez az etetési technika alighanem csak ideig-óráig folytatható. E tekintetben mintha Clarkson is a tarantinói elvet követte volna, amikor 300 oldalon keresztül csupa másodkézből származó információt és első kézből származó töltelékanyagot halmozott egymásra, felidézve ezzel a kései Tarantino-mozik színes semmiségekkel túlzsúfolt világát. Quentin Tarantino munkásságából Quentin Tarantinón kívül is még jó néhányan eléldegélnek, köztük szerzőnk is, a sztárok mamáinak, gyerekkori ismerőseinek, lelécelt papáinak és cserbenhagyott üzletfeleinek kitartó faggatója. De ez még hagyján, a kultkörökben lepipálhatatlan Mario Bavát azonban nem volt szép dolog a család és a rajongók megkérdezése nélkül Mario Babbára keresztelni.
Fordította: Gálvölgyi Judit. Saxum Kiadó, 2008, 300 oldal, 3500 Ft
