Egy felnőtté válás abszurd és stilizált történetével van dolgunk, vagy még inkább az ártatlanság elvesztésével - mindez egy amerikai kertváros mázas közegébe ágyazva; lenne ok és lehetőség tehát úgymond felrúgni az asztalt. Ezzel szemben semmi ilyesmi nem történik, és a szöveg nem is kecsegtet minket sokáig a lehetőséggel.
Tibor élete unalmas, ingerszegény és eseménytelen. Takarítóként dolgozik Budapesten, amíg egyik este tehetetlen dühében tönkre nem teszi az éppen itthon koncertező amerikai-magyar hegedűművész, George Kedves hangszerét. Innentől kezdve a két férfi élete és sorsa váratlanul összekapcsolódik - kínálja magát a párhuzam, hogy Kedves fényűző élete a külsőségek ellenére épp olyan unalmas és egy helyben forgolódó, mint Tiboré, és kínálja magát az az esély is, hogy ezek a férfiak valamiképp talán majd megváltoztatják egymás életét. Tibor a nem túl korai felnőtté válása felé tehet lépéseket, Kedves pedig az önző és kietlen sztárság világából menekülhet valahova vissza a fiú segítségével. Annyira jó recept ez, és annyira sablonszerű (televízióból, moziból és regényekből jól ismert) elemek követik egymást, hogy a történet helyett érdemesebb magával a szöveggel és a szerkesztéssel foglalkoznunk.
Maros Andrást jól teljesítő novellistaként ismertük meg: mindegyik kötetében akadtak erős, jól megírt darabok. Amikor először lehetett hallani arról, hogy ő is regényírásba fogott, abban reménykedhettünk, hogy valamelyik velősebb alapötletét bontja majd ki ilyen terjedelmes formában, amelyik valóban érdemes arra, hogy regényméretben gondolkodjon róla, és sikerül majd olyan nyelvet is találnia hozzá, ami képes fenntartani az érdeklődést akár négyszáz oldalon át is. A Limonádé azonban sajnos nem ilyen lett, méghozzá eléggé könnyen észrevehető, kézzelfogható hibák miatt. Maros mindig ügyesen tudta láttatni az esetlen kisember belső kínjait, elmesélni szerencsétlen kalandjait, miközben valamennyire együtt is lehetett érezni a főhőssel - nem csak messziről nevetni rajta. Ebből a regényből viszont éppen ez a fajta közvetlenség hiányzik: annak éreztetése, hogy ez tulajdonképpen a mi bizonytalanságainkról, a mi tehetetlenségünkről is szól (valamennyire).
Ami azért is érdekes, mert ha korábbi munkáit nézzük, például az Overnight című Török Ferenc-film forgatókönyvét, akkor azt láthatjuk, hogy a szerző a számára eléggé idegen világokat is képes saját eszközeivel bemutatni, persze csak akkor, ha sikerül rátalálnia azokra az apró személyességekre, elsőre láthatatlan emberi játszmákra, amelyeket ő maga is jól ismer. Ám amíg az Overnight esetében csak egy-egy karaktert rajzol túl szándékosan, de magát a környezetet és a műfajt komolyan veszi, addig a Limonádéban (talán épp azért, mert nagy formáról, regényről van szó) egyszerre akar hozzányúlni mindenhez, karikatúrát rajzol, stílus- és műfajparódiát próbálgat. Így persze egyik sem valósul meg; leginkább maga a limonádéműfaj fog ki rajta. Marosnak nem sikerül elhelyeznie a szövegben azokat a pontokat, melyek alkalmasak a kikacsintásra, amelyek bizonyítják, hogy ez csak játék; nem lehet megnyugtató bizonyítékokat találni arra, hogy itt valójában egy műfaj lett kifordítva önmagából. Amikor például azt olvashatjuk, hogy "(a)z emlékek felidézésétől útnak eredt egy szemhéján remegő könnycsepp", akkor az olvasónak nagyon biztosnak kéne lennie abban, hogy bizony ez csak vicc; akkor a szövegnek máshol kéne határozottan megmutatnia, hogy felülkerekedik magán a műfajon. Ez hiányzik leginkább ebből a regényből, meg a Marosra jellemző nagyon emberközeli pillanatok. És persze az a merészség és kockázatvállalás, ami az ajánlóban említett két filmre jellemző. Így ez több mint paródia, de kevesebb, mint élvezhető stílusjáték.
A cikk címe egyébként a könyv eredeti címére utal (Kísérletek cukorral), ami tulajdonképpen többet is mondott el a valódi próbálkozásról - az utóbb kiválasztott cím viszont arról árul el többet, hogy mivé lett a regény végül. Maros András egy jól ismert könnyű műfaj kliséiből építkezik, történetét egy, a médiából mindenki által jól ismert, tehát befogadói prekoncepciót jócskán feltételező környezetbe helyezi, miközben a szöveggel, a nyelvvel nem sikerül úgy játszania, hogy biztosak lehessünk afelől: a szerző nem szorult be a saját maga választotta műfaj korlátai közé. Pedig ezzel lehetett volna bizonyítania, hogy valóban egy jókedvű, de nem kockázatmentes kísérletezés ez citrommal, vízzel és cukorral, és nem pedig az, aminek egyébként látszik - valódi limonádé.
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2008, 416 oldal, 2999 Ft
