A nyitány spanyol útján hozza elénk Mátrait egy "szabálytalan" kapcsolatban első unokatestvérével, Blankával. Az, amire a főhős vár, a valódi találkozás váratlanságával, elementaritásával legyőzné minden előzetes szabályozottság és kiszámíthatóság, minden protokoll uralmát. Az ő viszonyuk szabálytalansága viszont épp ezt a váratlanságot akarja felszámolni, rokonságuk épp azt szavatolja, hogy egymás tükörképei legyenek, hogy ne találkozhassanak, csak jól ismert önmagukkal. Együttlétük két önzés titkos párbajaként ér szükségszerű véget: "Pont az a cinizmus, mint az enyém. / Pont az a roppant vágy a társaságra, / S a társasági undor csakhamar: / Néhol mi senkivel és sehogyan sem..."
Már a spanyol út alatt összekapcsolódik az emberi kapcsolatok
teljes elidegenedettsége
a művészet áruvá válásával, a kultúrafogyasztás fétisjellegével. A verses regény kultúrát életvitelszerűen fogyasztó hősei a Pradóban szembesülnek a valódi művészet mindazon lehetőségeivel, amelyeket regényük a későbbiekben megvalósít. A pradóbeli lehetőségek a regény önleírását jelentik, saját művészi lehetőségeit is végigveszik. "Engem lenyűgöznek a Goya-féle / Komisz emberiségparódiák / Sötét játékot játszó gyerekek" - értékel Mátrai. Blanka szerint Goya úgy játssza ki a protokollelvárásokat, hogy "Megcsinálja, amit kérnek tőle, / De látható a véleménye is, / S a legritkábban hízelgő". Ez a torzképszerű, fenyegetően gonosszá stilizáló lényeglátás, ez a "jéghideg antropológia", ahogy Térey drámáiról szólva Radnóti Sándor nevezte, lesz az egyik, talán legjellemzőbb lehetőség; így látják, magukat - tévesen - kívülállónak tudva Mátrai és barátja, Karányi a világot és egymást, a regény pedig őket magukat is. "Én rettegem a téli szaunákat. / A gőzfürdők sűrű emberszagát; / A metró összes alagútjait / Dús piacokat, lottóirodákat, / A Kincsem-parkot és a Körutat, / Bacilusgazdák ezer telepét / A népemet és az emberiséget, / Ha viharvert, ha büszke, rettegem, / Nem az országot, hanem csak lakóit, / Lakói egy részét. Hogy pontosítsak: / Lakói 98 százalékát. / Fáraszt a Harmadik Köztársaság", gondolja fölényesen az a Mátrai a metrón, akinek életét látványosabb, de mechanikus rutinok igazgatják. Itt is, akárcsak Blankában, az taszítja, amiben magára ismerhetne. A mizantróp kritikus, a már külsejében is művészi karikatúraszerű, El Grecó-san elnyújtott fejű Karányi teljes kívülállása is bezártságként lepleződik le, rutinként. Az ő elvárásait is maradéktalanul kiszolgálja a körút elegáns, középosztályos színházművészete; az úri közönség mulat, a cinikus pedig táplálhatja illuzórikus fölényét: "nem számítasz jóra és neked / igazság szerint éppen ez a jó". Halála után úgy jelenik meg Mátrai emlékeiben, mint bukott, sértődött ellensznob. Halálának groteszk körülményei jelzik, hogy a kilépésnek ez a radikális kísérlete sem bizonyult számára sikeresnek, csak sírját bosszúból meggyalázó haragosaival szemben nyerheti vissza méltóságát. Mátrai számára mások arcában - legutoljára egy frusztrált, agresszív öregember ábrázatában - felidéződő vonásai egyre sürgetőbb, fenyegetőbb figyelmeztetéssé válnak.
A rutint, a kiszámítható üresség uralmát a Pradóban egyfelől a Pokol tudja megtörni az egyik híres Bosch-triptichonról (a másik Az utolsó ítélet): "A negyvenedik kép után unom / El Greco száraz fanatizmusát / Bezzeg Bosch bácsi szénásszekere, / A kerék alá gyűrt néppel, brutális". Másfelől éppen az Ígéret. "Ha volna gyerekünk, ilyen lehetne / Nézd Velazquez képén a kisfiút". A protokoll a viselkedés előzetes beszabályozása abból a célból, hogy minden váratlan, tehát eredeti gesztust kiküszöböljön; ezt a képet a gyermek Jézusról épp a beazonosítható előzmény hiánya véteti észre a szerelmesekkel, és a Jézus-ábrázolások konvencióinak megtörése: "Apósáról mintázott egy királyt. / Nejéről Máriát. De őt?... / Mert egy szomszédos, egy közeli Jézus!... / Nagy, elkerekedő szemében ott van / A rácsodálkozás a küldetésre... Kíváncsi // Sosem fog viselkedni. '? Dehogy". Jézus itt nincs még bezárva saját véglegessé vált történetébe, még önmaga számára is tiszta lehetőség, teljes szabadságában mutatja fel a művészet Istenként-emberként egyszerre. Az ő valódi találkozásuk lehetőségeként. Blanka végül Burány, a sikeres giccsfestő mellett köt ki, így az ígéret beteljesületlensége, ami eredetileg is elválaszthatatlan volt a művészet igazságfeltáró erejétől, művészi kudarccá is válik. Blanka idegensége is díszítőművészetként mutatkozik meg a kapcsolat végén: "A grófnő öltöztet minket brokátba / Díszünk, fényességünk: jól áll nekünk. / Harmonizál a létünkkel. De nem / Társunk, csak ruhánk vagy ékszerünk". A regény mint művészi kísérlet sorsa nem választható el a figurák sorsától.
Eredetiség és mintakövetés problémája vetődik fel a hamisított festmények elégetését bemutató jelenetben is, ahol a művészet burzsoá fogyasztásának fétisjellegét szidalmazzák Mátraiék: "'De gyakran Scheiber is saját magát / Utánozza. Ezer bigbandje van / Több tucat cirkusza és női arca / Újlipócia első udvari / Festője'. 'Hát vetélkedjen vele / Az ismeretlen. Nyomja le a mestert / Ne koppintsa, hanem múlja fölül'". Az egész életet a protokoll szervezi, minden vonatkozás abszolút törvénye ez az előkelő, garantáltan minőségi és felkapott helyszínen zajló zabálástól a teniszig és a nőkig. A regény:
a protokoll küzdelme a művészettel,
hiszen a verses regény maga is "életidegen" konvenciórendszer által szabályozott, ugyanakkor a valódi művészi tapasztalat is épp a hagyomány erejének mozgósításával, a múlt elevenné tételével jöhet létre, ez tudja megszólaltatni költészetként az aktualitást, és feltárni a város terében megelevenedő időt. Az eseményszerűség soha nem nélkülözheti a protokollt, a találkozás is a megformálás erejéből nő ki, ez magyarázza Térey vonzódását az "elfelejtett" műfajokhoz, és épp az aktualizálás, az aktualizáló "kibeszélés" a verses regény egyik legfontosabb konvenciója. Ennek - az eseményt teremtő ismétlésnek - a miseliturgia a másik lehetősége, ami egyszerre kapcsolódik a művészethez (a pradóbeli képhez) és a Gyermek, a folytatás megváltó ígéretéhez, amit a kétségbeesett, csődkapcsolatai közt bolyongó Mátrai néha már végképp másoknak remél csak. Az ünnep természete, hogy a közbülső, üres időt megszüntetve az egykor volt eseményt jelenvalóvá teszi. "Bemelegítés a csodára, hatkor. / Hadd szóljon: Harmatozzatok, egek, / Onnét felülről, hintse szét a szószék / Ádvent végső hetének harmatát / A náluk buzgóbb hívekkel vegyülve / Mormoljanak úrangyala-imát". Ezek a sorok az egész könyvre kiterjeszthetően mutatják a billegést a konvenció élő és holt fajtája, ünnep és protokoll között (hiszen ismétlés nélkül nincsen ünnep), vagyis azt, ami az ismétlődő tereken és helyzetekben igazából történik: a valódi regénycselekményt. Máskor bizonyosan puszta rutin marad az áldozás: "Míg körbe jár az ostya, jár a Jézus, / S oltáriszentséget fogyasztanak / A hívek, akik közt hívő vagyok. / Falom az ostyát, csak unom a házát / Liturgiából elég az az egy / A hivatal - gondolja Mátrai". A regény végén azonban, a felszabadító lemondás idején a mise után még egy ismeretlen kisgyermek keresztelőjén is ott maradnak Mátraiék; a család egyelőre másoknak, idegeneknek adatik meg.
Mintakövetés és elevenné tétel kapcsolatát a legszebben a Műegyetem előtt álló szobrok történetében szemlélhetjük, a kocsijával arra kanyargó, helyét nem találó Mátrai tekintetével: a világháborúban elpusztult szobroknak egykor eleven lányok szolgáltak modellül, és most úgy kell visszaidézni, újraalkotni az elpusztult szobrokat, hogy az egykori hús-vér modelleket is idézzék. A feladat tehát egyszerre rekonstrukció és megelevenítés immár egy másik, az előbbire hiányaival, sebeivel is emlékező városban. "Most két külön, egymásba olvadó / Lényük van: az a szétlőtt, régi-régi, / Meg ez az idei, vadonatúj. Lehet, csak picit hasonlítanak / A törött énre. Némi átfedés van, / A póz, a mozdulat eredeti, / De eltérő az arcuk, kézfejük más. / Nos, ezek a nők nem azok a lányok: Színültig töltik a négy láthatatlan / Alak helyét, kik szilánkká szakadtak". A térben nyomot hagyó, a térben megőrzött történelmet, a felszíni és felszín alatti múltat (aminek példája, mondjuk, a város aláaknázottsága, a Mátraiék nagyképűen jelentéktelen particsászár ismerősének háza alatt talált második világháborús bomba), "Pest lidérceit", ahogy Mátrai fogalmaz, az építészet munkája dolgozhatja fel, a művészet szublimációja teheti a színhelyet otthonunkká. A város múltja és jövője így lehet "külön" mégis "egymásba olvadó", a térbe, vagyis a jelenbe kiterített idődimenzióvá. Térey térpoétikája is mintha ezt célozná: a könyvnek minden utazás mellett is Budapest az egyik főszereplője. "A láthatáron viharvert, / Rangrejtett világváros. Pedig egykor / Hiú volt s nagyzoló. És mindene / Monarchiára méretezve, túloz".
A pezsgés másrészt egyre inkább unalommá, a tágas városi tér irányok nélkülivé válik, ahogy haladunk a szövegben. A visszatérő helyzetek körforgása sűrűsödik össze Mátrai álmaiban, amelyek összekeverik napjainak helyszíneit, élete teljes céltalanságának újabb allegóriáiként. A városban és lakóinak viselkedésében ugyanilyen
iránytalanul ismétlődik a múlt,
így lesz a fölösleges ember újraírása egyúttal egy tágabban értett válság regényéé: egy szóra sem érdemes országé, ahogy a Protokollhoz több szálon kapcsolódó Asztalizene mondja. A verses regény jellegzetes válságműfaj.
A várossal párhuzamosan zárul be a világ, a múlt és a jövő. Izraelben, ahová Mátrai Spanyolország után megy, pályakezdőként dolgozott, ráadásul első komoly szerelme, Evelin is ott él, akitől akár gyereke is lehetett volna, és aki az abortusz és a szakítás után ortodox zsidó lett. Pillanatokra úgy érzi, hogy az időben is utazhat, kiléphet belőle, visszatérhet saját lehetőségeihez, az elveszett édenbe. Ami itt történik, mintegy az időn kívül van: "Felejtené a földi hivatást; / Halandó. Hosszú távú terve nincsen". Az ismétlés kísérlete azonban végleg a múltba száműzi Evelin emlékét: "Ahol mi... Evelinnel andalogtunk: / Ott nincs átjárás. Az utat elállták. / A torkolatban fekete csoport".
A New York-i helyszínen Mátrai összetalálkozhat egy emlékkel: Blankával, vagyis elhagyni vágyott önmagával: "Blanka az én női felem. De sajnos / Túlságosan is azonos velem". A futás véget ér, a kör bezárul: "Mindenhol volt nők, mindenütt kavargás / És minden zugban a múlt árnyai". Skóciában pedig súlyos protokolláris ügyetlenségek részese és elszenvedője lesz, ez az út a rend felbomlásának kezdete. (Ezt jelzi egy Macbeth-utalás a birnami erdőről.) A megoldás a kétségbeesett skóciai felismerés tudomásulvétele lesz: "Tettekre nincs mód, és ez nem derít föl. / Mi előttünk volt, az marad utánunk: / A szertartásrendet átörökítjük. / Segíteni akárkin, megoldani bármit? / Tüneti kezelés a műsorunk". Vagyis a rezignáció és a gyengéd közöny: "Ez a káprázatos elhagyatottság / A választásom. Rafinált kiút / A városon belüli bújdosás / Körön kívül vagyok, s körön belül". Így fog élni, ahogy élt, és ahogy élhet, csak kevésbé veszi majd komolyan. Öccsét, akivel nem tud beszélni, megtanulja idegenként szeretni, ahogy anyját és barátait is. Evelin újra feltünedező emléke a regény vége felé mégiscsak valamiféle polgári házasság lehetőségét rajzolja ki - persze a könyv zárlatán túli távlatokban. Ez a váltás egyúttal a fiatalságból a középkorba is átvezet: "Az elhúzódó nyárra langyos ősz jön, / S a mérsékelt égöv örömei". "Szeptember túlságos napsütése" a zárófejezetekben távolról megidézi Kosztolányi őszét is, és azt is megértjük végül, hogy mi célból bukkantak fel folyton eddig a macskák, ezek a büszkén magányos, mégis - különösen e regény lapjain - magányukban különösen kiszolgáltatott lények, Mátrai nagy kedvencei. A kóda a megelőző rész mondatait ismétli, rakja össze újra, és az ismétlés itt is ünneppé válhat. Az elengedés, a rezignáció ünnepévé. "Egyedül megy föl. Semmilyen találka / Nincs megbeszélve mára senkivel".
Magvető, 2010, 404 oldal, 2990 Ft
