Véletlenek senkiföldjén

Vladimir Nabokov: Másenyka

  • Báthori Csaba
  • 2011. március 24.

Könyv

A 19. századi orosz irodalom egyik talányos mellékkörülménye, hogy jelentős alkotásai nyugat-európai tájon, fényes kisvárosok fénytelen szállodáiban, lármás játékkaszinókban töltött éjszakák másnap délelőttjein, ideiglenes tartózkodás évszakaiban fogannak (gondoljunk a Holt lelkekre, Turgenyev vagy Dosztojevszkij számos művére).

Az az irodalom mégsem emigráns-irodalom - szemben a majdani húszas-harmincas évek külföldi orosz termékeivel. A bolsevik forradalom elől menekülő oroszországi írók Nyugaton (főleg Berlinben és Párizsban) komoly légvárvilágot hoznak létre. A külhoni környezettől szinte elszigetelt negyedekben élnek, számos folyóiratot és könyvkiadót tartanak fenn, s egyfajta honvágy fűtötte zártságban, némán emlékező rajongásban élnek, 1922-től (a rapallói egyezmény megkötésétől) fogva, a végleges száműzöttség tudatában. Hogy is mondja Dsida Jenő? "Minden nappal, amit élsz, / több, amiről nem beszélsz".

Vladimir Nabokov 1922-től 1937-ig élt - hontalanként - a német fővárosban. Gyűlölte Berlint, "az orosz városok mostohaanyját". Későbbi emlékezéseiben sincs kímélet: "jelentéktelen idegenek, lidérces németek és franciák között éltem" - írja, a véletlenek senkiföldjén. Pontosabban: "én csak egy szegény orosz kis fickó voltam, aki az emigrációban áruba bocsátotta előkelő neveltetésének fölöslegeit, szabad idejében verseket körmölt - ennyiben állott egész kicsiny halhatatlanságom." Apját 1922-ben agyonlövi egy forradalmár suhanc - a traumát Nabokov soha nem heveri ki. Koldusszegényen él, az idegenrendészeti hatóság szeme előtt: még az orosz emigránsok között is magányos farkas. Dokumentumai? A dokumentumok az orosz ember placentája, mondja később. Ebben a másfél évtizedben kilenc regényt ír orosz nyelven. Az ötvenes évektől azonban, miután áttért az angolra, amerikai írónak számít, azaz amerikai útlevéllel rendelkező írónak, aki Oroszországból származik. ' maga huncutul így fogalmazott: "senki nem döntheti el, hogy középkorú amerikai vagy öreg orosz író vagyok-e - vagy egyszerűen csak valami csodabogár".

A Másenyka az író 1926-ban, Berlinben Szirin álnéven közzétett első orosz nyelvű regénye. A mű 1928-ban - meglehetősen visszhangtalanul - németül is megjelenik, aztán negyvennégy évi tetszhalottság után 1970-ben lát napvilágot angol változatban. Hogyan is jellemezzük? Tizenhét karcsú fejezet, vékonyka cselekmény, a stílus már az író oroszlánkörmeit mutatja. Azt mondhatnánk: a szerző kissé túl hosszú gézzel pólyálja be az orosz emigráns kisvilág sebeit - némileg még tétova szerkezetbe ágyazza a figurákat, akiket egytől egyig a magány bánatai, az állandó emigránsi bántalmak és az örökös hazajárás álmai gyötörnek.

A történet egy dohos szállodában játszódik, ahol néhány Oroszországból kivetődött menekült tengeti civakodással, révedezéssel, korhelykedéssel, tétlenséggel súlyosbított külhoni életét. A főhős, Ganyin a könyv első lapjain - egy beragadt liftben - ismeri meg Alfjorovot. Az író már a harmadik oldalon (a pompás zárt helyi liftjelenetben) tisztázza az orosz emigránslét lényegét: "megálltunk, mozdulatlanul, a sötétben. És várunk." Lassacskán kiderül, hogy Ganyin első szerelme, Másenyka közben éppen a balul járt liftutastárshoz ment feleségül, és néhány napon belül Berlinbe érkezik látogatóba. A mű lényeges betétei, ki ne sejtené, a régi szerelmi emlékeket ecsetelik, s a könyv előbb-utóbb főleg ennek az emlékvarázslatnak a csapásain halad. Fel-felbukkan még ugyan a színen egy házsártos, öregecske író, egy-egy eltaszított, csalódott szerető, aztán a szálloda ugyancsak orosz származású tulajdonosnője, de a könyv, tudjuk, voltaképp ennek az elkerített zárványnak ingerült, érzelmekben gazdag és mégis érzelmi fogyatékos életvitelét ábrázolja. Csupa kis Nabokov az összes szereplő, ebben egyetértünk a szakirodalommal. Írni azt tud, de nem tudja, miről írjon, epéskedett Nabokovról Iszaak Babel 1934-ben. Igen, néha még ma is megilletődve észleljük a nagyszerű korai lendület tárgytalan ámokfutását, ugyanakkor azonban érzékeljük Nabokov ihletének azt a platóni alapvonását, mely a világot (amely főleg belső eseménysor, kevéssé külvilág) az emlékezésen keresztül képes csak megismerni, nem közvetlen tapasztalatból.

Nabokov egész művészetére ugyanakkor jellemző az önmegvonások ellenére megsokasodó megfigyeléstömeg, a mű technikai jegyeire fordított aggályos figyelem, a szerkezet hitelesítésére irányuló erőfeszítés, a roppant stiláris és elemző találékonyság. A szöveg olvasása közben inkább egy készülődő nagy szellem bontakozását érezzük, egy erős egyéniség egyelőre még kissé nyers pörölycsapásait, és kevésbé az orosz regényekre jellemző szociális érdeklődést, a részvét vagy bármiféle humanitás tolófájásait.

Mi az mégis, ami lenyűgözi az olvasót már ebben a korai Nabokov-műben is? Hihetetlen tárgyi éleslátása, tévedhetetlen lélektani készenléte, plasztikus cselekményszövése és itt-ott meg-megerősödő, feledhetetlen lírai tónusa. A szobára hirtelen rátelepülő csöndet így írja le: "Az a bizonyos súlyos, ostoba csönd állt be, amely mindig bekövetkezik, amikor több ember némán körbeül egy beteget." És a hasonlatai! "Vagy megtörtént az, amit egyetlen városi gyalogos sem vesz soha észre: egy hullócsillag esett le, gyorsabban, mint a gondolat, és halkabban, mint a könny." És milyen bámulatos szabatossággal írja le az emigráns életforma ezer apró kis szeletét, reményét, nyűgét és éltető szorongását. "Szeretnünk kell Oroszországot. Ha mi, emigránsok nem szeretjük, akkor vége. Azok ott nem szeretik, egyikük sem."

De mindez, mondanom se kell, annak a megrendítő tapasztalatnak az elmondását erősíti, amely a regény alapmotívuma: "A honvágy úgy marad az emberrel egész élete során, akár egy őrült útitárs, akinek szívszaggatóan különc viselkedésébe idegenek előtt kénytelenek vagyunk beletörődni." Amit egyszer átéltünk, ami a hátunk mögé került, az örökké bennünk marad. Ganyin idegenben él, és a múltból hoz magának pótvalóságot. Egyre szilárdabban hisz abban, ami nincs többé. Hite erős, vak és alaptalan. Nabokov, úgy tűnik, éppen ennek a nagy talányos erőforrásnak nagy ábrázolója: művében minden szereplő azt az Oroszországot kutatja, amely valamely örök múltbeli nemlétből küldi vigaszát és táplálékát.

Vladimir Nabokov első regénye Hetényi Zsuzsa pompás fordításában jelent meg. A szöveg olyan szép - hogy a flaubert-i eszményt idézzem -, szinte elveszíti stílusát.

 

Fordította: Hetényi Zsuzsa. Európa, 2011, 142 oldal, 2800 Ft

Figyelmébe ajánljuk