Könyv: A meg nem értett zseni (Makovecz Imre. Tervek, épületek, írások 1959-2001)

Van egy busafejű, nagy természetű építészünk, aki Ady Endré-s vehemenciájával, bajszos ábrázatjával és ösztönös tehetségével történetesen a világ ma élő legismertebb magyar építésze, ha tetszik, ha nem. Persze Makovecz Imre építészete ettől még nem éppen mindenki kedvence. Továbbá nem feltétlenül osztható a mester híveinek hol burkoltan, hol nyíltan kimondott azon véleménye sem, miszerint a kétségbevonhatatlan külhoni ismertségből és elismertségből szükségszerűen következik, hogy Makovecz a legnagyobb magyar építész korunkban. Két okból sem szerencsés ugyanis e megítélés. Egyrészt, mert nincs csupán egy legnagyobb kortárs magyar építész, legfeljebb több, ha egyáltalán. Másrészt, mert a gyakran igen kétes külhoni elismerések nemritkán csupán a szenzációnak, a botránynak vagy épp a vélt vagy valós helyi egzotikumnak szólnak (értsd: műdal, csikósromantika, Gulasch, virágzó pornóipar és társaik), és nem feltétlenül a valóban világraszóló kulturális értékeknek. Amikor mégsem pusztán az ungarische Wirtschaftról van szó, mint emigráns íróink, Molnár Ferenc vagy Márai Sándor esetében, akkor meg - e szerzők kvalitásait messzemenően elismerve - felmerülhet bennünk a kérdés: az imént említettek valóban jobbak, mint mondjuk József Attila vagy Petőfi? Csupán mert külföldön nagyobb becsben tartják őket? Esterházy minden további nélkül jobb, mint a Sinistra körzet írója? Csak mert németországi ismertsége nagyobb? Makovecz művészetében mellékesen külföldön is csak egy rajongó kisebbség fedezi fel a mester vélekedésével összhangban a Kárpát-medencebéli népek művészetének motívumkincsét, a régió építészettörténete kínálta formavilágot is kiaknázó, módszeresen megvalósított szerves építészet honi változatát. A többség számára másutt is "csupán" a - nyugati világban kevéssé ismert - kelet-közép-európai hagyományokkal meglehetősen szabadon játszó posztmodern historizálás a kíváncsiság forrása. Megítélésem szerint az új Nemzeti Színház kálváriájához sokban hasonló sevillai világkiállítás-balhé főszereplőjében, a tervezésének és megépülésének körülményei miatt morálisan és politikailag is joggal támadott, ámde

kétségtelenül lenyűgöző

architektúrájú magyar pavilonban is ezt a "keleti ízt" csodálta meg a világ.

Az életmű külhoni megítélésének mindezen ellentmondásai ellenére elmenni közömbösen Makovecz mellett, flegmán legyinteni művészetére, kurta sorokkal leírni őt mint alkotó embert, úgy vélem, olyan mérvű szellemi restség volna, amely egyáltalán nem méltó a múlt század második felének magyar építészete iránt érdeklődő kritikushoz. Ez még akkor is szilárdan állítható, ha Makovecz közéleti szereplése (hisz ő is csak egy polgári körös hídember!) egyre inkább duális és paranoid, a "gonoszokat" - azaz a megszállott aufkléristákat, kommunistákat, globalistákat és mindennemű pénzembereket -, illetve "jókat" - vagyis a természettel makoveczi módon összhangot keresőket - szembeállító világképe nem épp egy szabadelvű gondolkodó szájíze szerint való. Noha a mester építészeti elveivel gyakorlatilag nem értek egyet, sőt a makoveczes szellemi attitűd nem túlságosan rokonszenves számomra, néhány magát szabadelvűnek valló, ám politikailag jócskán korlátolt értelmiségivel ellentétben azonban a Makovecz-életművet mégsem utasítom el en bloc - sőt néhány épületét, mint a paksi templomot (1987-89) vagy a már említett sevillai pavilont (1990-92) kifejezetten jelentősnek vélem. Makovecz művészetét rendkívül izgalmas problémafelvetések sorozataként olyan, mindenképpen megismerendő szellemi kísérletnek látom, amelynek valódi intellektuális vonzereje számomra éppen érdemi másságában rejlik. Az építészeti zsurnálkritika Makoveczben ma azt az "érett" posztmodern építészt tarthatja különösen érdekesnek, aki a szerves építészet tovább élő klasszikusaként egyidejűleg alkot a hazánkban is egyre inkább teret nyerő - posztmodern utáni - neomodern tendenciák képviselőivel. Ha van közelmúltbéli építészeti alkotás, amelyben igazán tetten érhető egy új

racionalizmus rendkívüli időszerűsége,

hát a piliscsabai Stephaneum dekadens épületegyüttese mindenképpen ilyen. A kimerülő klasszikus modern építészet honi csapdáival szemben újat kereső, egykor igen progresszív Makovecz mára már szinte akadémikus módon önismétlő, monomániás építészete intő példaként nyomatékosítja a neomodern kijózanodás szükségességét.

A Mundus Kiadó által 1996-ban megjelentetett Makovecz-életműkötet új, szintén Gerle János gondozásában megjelent, átdolgozott kiadása éppen ezért oly égetően időszerű a mai olvasó számára. Ez a rendkívüli alapossággal megszerkesztett kötet - minden szerkesztői magamentség ellenére - gyakorlatilag a teljesség igényével mutatja be Makovecz útját a legkorábbi - bizony igencsak Le Corbusier-re hajazó - városmajori vetítőgépházától a néhai Galaktika Magazin giccses sci-fi grafikáit idéző, a 2000-es Velencei Biennálén kiállított rajzokig, illetve az azóta hasonló szellemben született legújabb tervekig. A könyvből a hazai posztmodern építészet semmi mással össze nem keverhető, egyedi változata tárul elénk világos, kronologikus szerkesztésben. Egy mindig kereső, mindig az "eleven ház megfogalmazására" törekvő ember életútját fogja át az album; a kezdeti ösztönös tapogatózásoktól a Rudolf Steiner-i antropozófia hatásán, majd annak elutasításán át, egy egyre inkább jobbra tolódó, dühös ember áll előttünk, aki majd mindig a meg nem értett zseni hangján szólal meg. Pedig szinte megszámlálhatatlan mennyiségben épültek meg tervei; az állam Kossuth-díjjal jutalmazta; a nemzetközi szakma számon tartja - két idegen nyelvű monográfia is jelent meg róla, Edwin Heathcote és Anthony Tischhauser tollából -; immár a második impozáns méretű, lényegében negatív kritikától mentes életműkötete jelenik meg magyarul; híveinek és tanítványainak se szeri, se száma; sőt mi több, nyugodtan kijelenthetjük: a Makovecz-stíl legalább annyira rányomta bélyegét a hazai építészetre, mint Hausmanné Párizsra a 19. században. Mégis honnan a

leküzdhetetlen makoveczi düh,

indulat, frusztráció? Ha valaki tüzetesebben átolvassa az életművet összegző publikációkat (a most tárgyalt album mellett az Editio Plurilinguánál megjelent Írások 1990-2000 és a Válaszok 1981- 2001 című köteteket is), megleli a választ. Makovecz saját bevallása szerint is kettős világban él. A lehetett volna és a megvalósult világában. Ez a tudathasadás pedig számára az 1956-os forradalom bukása óta áll fönn változatlanul. Vagyis az idősödő Makovecz Imre is azon ´56-osok közé tartozik, akik úgy vélik, hogy a rendszerváltás során ´56-ot valakik, valamiért elsikkasztották. Ezek a valakik pedig egyetlenegy jól szervezett, nemzetközi társaság, akik hol aufkléristaként, hol kommunistaként, hol a globális kapitalizmus képviselőiként jelennek meg; mindig ugyanazok, csak más jelmezben. Ebben a kételyt nem tűrő, következetesen paranoid világképben pedig logikus, hogy a - hangsúlyozom: igen ritka! - szakmai kudarcok is ezen társaság kitartó munkálkodásának tudhatóak be. Ugyancsak világos, hogy Makovecz számára bárminő megelégedés egyet jelentene a megvetendő opportunizmussal, hiszen minden derék magyar finitista jól tudja: a Gyepűelvén innen és túl a magyar mindig veszélyben van, még akkor is, ha erre épp semmi jel nem utal.

Mivel Makovecz politikai nézetei időnként bizony ordas eszméktől sem idegenkednek, némileg érthető a mester szélsőséges építészeti megítélése is. Úgy vélem azonban, ez ügyben is érdemes pontosabban fogalmazni. Magam Makovecz Imre művének a maga idejében meglévő építészettörténeti jelentőségét minden tanulságával és ellentmondásosságával egyetemben messzemenően elismerem. Az újjáéledő modern híveként azonban két olyan, egymással összefüggő, sarkalatos problémát látok említésre érdemesnek, amely az életmű mélystruktúrájában gyökerezik, és épp ezért minden pillanatban meghatározó.

Makovecz pályájának elején a felvilágosodás észelvű programját kritizálni idehaza mindenképp progresszív teljesítmény volt, a modern egyértelműen kritikára szorult ugyanis; és nem pusztán az építészet területén. A II. világháború, a haláltáborok és az atombomba, vagyis a racionalizált emberirtás iszonyatai szükségszerűen tették bizalmatlanná az emberiség jó részét az ésszerűség, a tudományos fejlődés dicsőítésével szemben. Hazánkban ehhez hozzájárult még

a szocialista nagyipar abszurditása

Nem Makovecz volt az egyetlen, aki a természethez való visszatérésben látta a megújulás lehetőségét. És nem Makovecz volt az egyetlen, aki a modern mentalitással szemben felvilágosodás előtti, premodern gondolkodásmódok iránt kezdett érdeklődni. Az okkult, a hermetika, a teozófia és így a steineri antropozófia térnyerése is egy olyan világtendencia részeként olvasható ma már, amiről Jürgen Habermas úgy véli, a posztmodern irányzatok új konzervativizmusába mindig is belevegyül egy jó adag premodern barbarizmus. Makovecz is, mint egykor a romantikában, a barbár behatásból születő gótikával kacérkodik többek között. Ezen affinitás mind a mai napig nyilvánvaló építészetében. Kétségtelen, hogy az - általa mindig elutasított - állítólagos népiessége is ebből a premodern iránti érdeklődésből táplálkozott. Makovecznél azonban az egykor jogos kritika kérlelhetetlen szemléletté változott, ami felett lassan eljárt az idő. Ma, amikor sokak számára a felvilágosodás újragondolása a tét, Makovecz irracionalizmusba hajló kalandjai már nem tűnnek építő jellegűnek, az újjáéledő modern építészet, tanulva a Makovecz-féle posztmodern építészek kritikájából, már egészen más utakon jár. Egyebek mellett ma már az is újra világosnak tűnik, hogy nem feltétlenül csak a természetes formákat mímelő építészet állhat szerves kapcsolatban a természettel. Sőt, a természetet tiszteletben tartó, ámde a tiszta, geometrikus formák autonómiáját képviselő építészet paradox módon nemritkán jóval inkább

harmóniában áll a természettel,

mint akár egy emberi fejet formázó nézőtér (Hódmezővásárhely, 2001), avagy egy burjánzó növényt formáló torony (Hannover, 1995).

Az irracionális energiáktól hajtott harcos felvilágosodásellenesség mellett a másik, az életmű egészének értékelésekor alapvető kifogásom a szerves építészet - jellemzően posztmodern - jelelméleti zsákutcájára vonatkozik. "Úgy gondolom, az építészetnek is megvan a maga nyelve, amivel közöl, és elegendő, ha az általam megtervezett épületekből ez a beszéd szól. (...) Ez a beszéd hitem szerint a jelennek beszél, azzal adekvát, s természetesen megjelenik benne a sok ezer éves múlt, valamint a lehetőség a jövőre" - nyilatkozik Makovecz ez ügyben (Válaszok, 171-172.). Kétségtelen, hogy az építészetnek is van nyelve. Kérdés azonban - és itt igencsak megoszlanak a vélemények -, vajon ez a vizuális nyelv lehetővé tesz-e olyan kommunikációt, mint a verbális? Ez ügyben majdnem teljesen osztom James Fergusson véleményét: "Az építészet semmit sem utánoz, semmit sem illusztrál, és nem mesél el történetet." Az építészeti nyelv ugyanis, hasonlóan a zenéhez, szintaktikai játékok sorozata, szemantikája zárt, önmagára utaló, vagyis önmagát jelenti. Meglehet, hogy egy történeti régió építészete sajátos, de valószínűtlen, hogy ezzel a sajátosságával bármilyen pontosan dekódolható üzenetet közvetítsen a régióról. Egy adott épület jól artikulált, tervezője által szándékolt "üzenetét" körülbelül annyira lehet megérteni, mint egy általunk nem ismert nyelven elhangzó költeményét. Ha valami archetipikus mégis áthallik Makovecz épületeinek nyelvéből, szemben az újjászülető modern architektúra nyelveivel, akkor az valaminő mélyen emberi, kétségbeesett harmóniakeresésre utal. Ennek a kétségbeesett harmóniakeresésnek lehetnek tanúi mindazok, akik kézbe veszik az új életműkötetet.

Szentpéteri Márton

Serdián Kft., Budapest, 2002; 367 oldal