Ezt kérdezi, dalolja a négy regény leghíresebbjéből, a Lila ákácból készült harmincas évekbeli filmben Tóth Manci városligeti leányzó, reménybeli énekesnő és regénybeli főszereplő. És hát ez, ugye - magunk között vagyunk -, nem éppen egy merészen eredeti kérdésfelvetés.
Különben mi is történik? Egy fiatal, nagyravágyó, álmodozó banktisztviselő, a könyvben Béla, a Szép Ernő által készített, dramatizált változatban és a filmben Csacsinszky Pál szerelmes szeretne lenni az elegáns Bizonyosnébe, a finom úriasszonyba, és nem hajlandó észrevenni az együgyű kis Tóth Mancit, aki őszintén, szívből, igazán szereti őt. Amikor mégis, akkor már késő, Manci elutazik Szentpétervárra, és nem kerül elő többé. A regényben gyorsan felfejthető és meglehetősen ismerős a virágszimbolika, az egyszerű, kis ligeti virág, a lila ákác, amit Béla első, ligeti randevújukon átnyújt a lánynak, tisztább, őszintébb, mert egyszerűbb, igazabb gesztus, mint az a nem őszinte törekvése, hogy Bizonyosnénak udvaroljon. Hogy is mondjam csak, egy rózsaszál szebben beszél. A másik, meglehetősen transzparens és kevéssé szofisztikált ellentétpárt a névszimbolika rejti, az, hogy Bizonyosnénak nincs neve, hogy igazából mindegy, kicsoda, hogy az úriasszony tucatpéldánya, míg Tóth Mancinak az elbeszélő nem engedi, hogy megváltoztassa valami művésznévre őszinte, ártatlan tucatnevét, azt találja ki, hogy legyen Tóth Manci a művészneve a kislánynak.
E két szimbolika összekapcsolása jellemzi a kötet egy másik, kísértetiesen hasonló szüzséjű regényét, az Ádámcsutkát is. Az egyik nőt kedvenc parfümjéről nevezi el 5 Fleurs-nek az elbeszélő (mert 5-féle virágból keverték ki az illatot), míg az egyszerű, kedves, butácska színésznőjelölt neve Iboly. A mesterséges bódítás, a festettség, a parfüm és ezzel szemben a természetes virágillat. Hallunk is egy történetet arról, hogy egy virágcsokrot meg kellett locsolni parfümmel, hogy megfelelő illata legyen, ez nyilván az Ibolyt és Mancit fenyegető veszélyeket példázza, hiszen színésznővé válnak, művésznevük lesz, festik magukat és így tovább. Mégis
mitől zseniális
ez az egész, mitől nem olyan, mint egy átlagos 30-as évekbeli filmforgatókönyv, a Halálos tavasz vagy a Tóparti látomás? Mert nagyon-nagyon nem olyan. A könyveket olvasva egyfolytában Roland Barthes mondatai jártak az eszemben: "E könyv szükségességét az a megállapítás indokolja, hogy a szerelmes beszéd manapság végtelenül elmagányosodott... teljesen elhagyatott a környező nyelvek között, amelyek vagy nem ismerik, vagy lekezelően bánnak vele, vagy csúfot űznek belőle; nemcsak a hatalomtól van elszigetelve, hanem működéseitől is (tudományoktól, filozófiáktól, művészetektől). Az, hogy egy beszéd korszerűtlensége ellenére is így fenn tudjon maradni, s korszerűtlensége ellenére ne sodorja el semmi, hogy képes legyen harcba szállni a nyájszellemmel, az csak úgy lehetséges, ha egyfajta megerősítésnek ad - bármilyen parányi - helyet." A szerelmes ember nyelve a banalitás nyelve Barthes szerint, és ezt a nyelvet, a banalitásét kívánja megalkotni, megmenteni Szép Ernő, megszüntetni Barthes által diagnosztizált magányát, művészet általi elhagyatottságát. Az Ádámcsutka elbeszélője, aki állandóan megkísérli "helyes beszédre" szoktatni kis barátnő-jét, a végén, amikor kiderül számára, hogy tehetségtelen, hogy nem lesz nagy színésznő és megmarad Ibolynak, feladja ezt a törekvését, sőt átveszi Iboly eddig elviselhetetlennek tartott stilémáit (a híres Szép Ernő-i részvét): "Csuda helyes a gallérkád, Iboly. Átveszem az ő jelzőjét, hűségből; neki, meg mindezeknek a szegény maiaknak minden csuda, minden kis szépsége, minden kis jóíze az életnek csuda, csuda." És Szép Ernő valóban ezt is teszi, szecessziós, esztétista, felstilizált mondatait a városligeti hintáslegény és a lipótvárosi középpolgár argójával dúsítja, mindehhez pedig hozzákever valami csodálkozó, álnaiv hangvételt.
A regények lányalakjaiban hangsúlyosan semmi különös nincs, együgyűek, kedvesek, tehetségtelenek. Olyanok, mint a "szeretlek" szó, amiről a Lila ákác elbeszélője bölcsen megállapítja, hogy hiába elcsépelt és agyonismétlelt, bizonyos fontos szituációkban jobbat, pontosabbat, kifejezőbbet keresve sem találhatni. Szép Ernő kérdése, úgy hiszem, az, hogy van-e és ha van, hogyan lehetséges, hogyan megcsinálható a banalitás poétikája. Hogy minek a szív, ha nem lehet erős, egyszerű, érvényes mondatokat írni róla? Az Ádámcsutka arra is figyelmeztet, hogy a banalitásból készíthető a legnehezebben irodalom. Iboly ugyanis képtelen eljátszani azt az ártatlan kislányt a vizsgaszerepében, aki ő maga valójában. Élni tudja, de megcsinálni nem, az elbeszélő szerint minden őszintén egyszerű mozdulata mesterkéltté válik, ha ugyanazokat a gesztusokat kell eljátszania, amiket bármikor produkál az életben. Hogyan lehet tehát a nagy művészet kerülő útján visszajutni az együgyűségig? Szép Ernő egyik eszköze, hogy "túljátssza",
túlbeszéli
ezt az egyszerűséget, felhíva a figyelmet a rácsodálkozás csinált voltára, és csak egész ritkán véti el az arányokat, olyankor túlzottan erősen lehet ráismerni mesterére, Szomoryra. Máskor egy banalitást - a pőrén banális kimondhatatlanságát érzékeltetendő - felcserél egy másik, kevésbé életbe vágó banalitásra, szintén az Ádámcsutkában. "Jaj, nem is szabadna tavasszal semmi másra sem gondolni, csak arra, hogy szerda van.
Érti ezt valaki?
Én értem.
Azt teszi: szeretem magát."
Szép Ernő következő trükkje, hogy nyíltan reflektál saját túlzott együgyűségére, bevallja, és felkínál egy olvasói szerződést, megteremt vagy kiválaszt egy ideális olvasót, aki elfogadja ezt a világlátást. "Azt hiszem, ha az olvasó szíve választ adott a megszólításra, akkor a hegedűnek is annyinak kell a szemében lenni, mintha izgató asszony vagy titokzatos gonosztevő vagy kincseket érő gyémánt volna" - írja a Dali-dali dalban. E regény narrátora különösen sokszor szól ki olvasójának, elnézést kér, hogy személyes ügyeivel untatja. "Én nem tudom, másnak, akinek nem az én anyám volt az édesanyja, érdekes-é ez az előnyomás, érdekes-é mindez a hétfő, kedd, szerda abban a szilvahelyi zsindelyes házban, olyan újságokkal, hogy eltörik egy reggel az a fújtató kis üveg, akiből a vásznakon végignyomtatott figurákat kellett anyámnak megpermeteznie..." Persze viszonylag jelentéktelen számú potenciális olvasónak volt Szép Ernő édesanyja a mamája. Mi más teheti érdekessé ezeket a személyes, esetleges dolgokat? Ez ravasz magakelletés, ami naivitásnak próbálja eladni magát, hogy az olvasó elfogadja a feltételeket.
Szép Ernő ugyanis többszörösen is becsap minket ebben a ravasz és csodálatos gyerekregényben. A könyv megjelenésekor egy másik fontos mesélő, Lesznai Anna a Nyugat hasábjain kissé elmarasztalja Szép Ernőt, amiért nem "tárja fel", elkeni gyermekkora árnyoldalait, gyermekéveinek vallási, etnikai, szociális konfliktusait, hogy könyvében csak a szépre emlékezik. Szép Ernő könyve viszont nem valóságábrázoló, hanem "kitalált" szövegként gondolja el önmagát. A cím érthető úgy is, hogy magára a könyvre vonatkozik, nem tárgyát adja meg, hanem a műfaját, azt mondja el, hogy mi az, ami előttünk van. Nem vallomás, önelemzés, hanem dal. Vagyis Szép Ernő a címadással bejelenti, hogy füllent,
szépít egy kicsit,
hogy elbeszélője megbízhatatlan. A címadó nóta az édesapa kedvence, a Dali-dali dal. Egyszerű nóta volt, nem szólt az árnyalatokról, a komplex valóságról, az igazságról, nem a valóságról, hanem a vágyakról mesélt, az édesapa nem analizált, hanem dalolt. Azt, ami disszonánssá tenné a dalocskát, a könyv nem hajlandó ábrázolni. "Lehet, hogy mikor harmadszor felelt, ehelyett a süsse meg helyett valami más igét mondott Szele doktor, már csak csupa tiszteletből sem emlékszem rá világosan." A főtörténetnek tekinthető szál tempója végtelenül lassú, folytonos kitérőkkel haladunk a végkifejlet felé. Az elbeszélő szerint az elbeszélt idő és az elbeszélés ideje valamilyen titkos kapcsolatban vannak, ha felgyorsulna az elbeszélés tempója, az elbeszélt időben is minden előbb történne meg, mint ahogyan szükséges, és ez komoly zavart idézne elő: "Mikor kerül már az a kedves hegedű vissza apám házába? Várjunk, várjunk, most igazán nem is vón öröme belőle apámnak, avval a szenvedő, sömörös kezeivel úgyse muzsikálna." A főszál az édesapa hegedűjének története: A hegedűt az édesapa kénytelen eladni Kukinak, a muzsikus cigánynak, hogy pénzhez jusson a család, majd a regény folyamán újra és újra megkísérli visszavásárolni, de a keservesen megspórolt pénzt mindig el kell költenie másra. Végül meghal Kuki, és végrendeletében az apának juttatja vissza a hegedűt. ' azonban továbbajándékozza Kuki gyerekének: "Neked dukál ez a jó hegedű, Kálmán, te fogsz a bandának kenyeret keresni." A hegedűről, a történet tétjéről mond le az apa a végén, arról, amire eddig figyelnünk kellett, a történet főszáláról. A regény szerint nem a főszál a fontos, hanem a kitérők. A türelmetlen, folyton a cselekmény továbbmozdulását kereső, lineáris, feszes tempójú narrációt igénylő olvasó végleg felsül, olvasási stratégiája lelepleződik. Hiszen hegedű nincs, az apa mégis boldog, mert szépen betanította a Kálmánéknak a Dali-dali dalt, azóta húzzák a Kisbikában. Nem a hegedű birtoklása a fontos, hanem a kitérők, az elkalandozó mese, a Dali-dali dal, a könyv pedig nem más, mint a hegedű pótléka, amivel a dalt újra lehet teremteni, hogy olvasóit-hallgatóit, a gyerekeket újra elandalítsa, ahogy az eredeti hegedű, az édesapa könyvbéli hegedűje. Kedves tanító nénik, tanító bácsik, tessék felfedezni ezt a szépséges gyerekregényt, a Hét krajcár, a Légy jó mindhalálig és A Pál utcai fiúk méltó párját!
Az utolsó írás, az Emberszag néha zavarbaejtően erős, az idős Szép Ernő munkaszolgálatos hónapjainak krónikája, amit az tesz zavarba ejtővé, hogy ugyanazt a naiv elbeszélőt halljuk benne, mint aki a ligeti lánykákról és az érzelmes dalocskákról szokott értekezni. A munkaszolgálatra, a keretlegények gorombaságára, a sáncásásra, a világháborúra őszinte naivitással rácsodálkozó elbeszélő, a beavatatlanságot imitáló narráció óhatatlanul Köves Gyurkát juttatja eszünkbe. Az Emberszag elbeszélője is sűrűn emlegeti legnagyobb ellenségként az unalmat, sőt, még az olvasót is félti tőle, hogy át kell élnie vele együtt a regény olvasása közben: "Szegény olvasóm, hogy untatlak Téged" - írja. A regény utolsó mondatában szintén megjelenik a tanúság elfelejtésének, feleslegességének lehetősége. Akár a Sorstalanság utolsó mondatában, az írás itt is, ott is eljátszik saját felszámolódásának gondolatával. "Ha csak magam is el nem felejtem" - így Kertész Imre hőse. "És amit meséltem idáig, azt is, if you want, remember, if you want, forget" - így Szép Ernő. A legérdekesebb viszont a regénytechnikai párhuzam. Ahogyan Réz Pál utal rá, Szép Ernő is csodálkozva figyel az abszurd világra, működik itt is a híres kisgyerekoptika.
Itt azonban ez a megoldás valami egészen mást céloz, mint a Kertészé. Az ártatlan tekintet fokozott kiszolgáltatottsága, illetve az elbeszélői naivitás és az elbeszélt események kontrasztja biztosítja a mű hatását. Az elbeszélő még arra is képes, hogy az őket összeterelő nyilas suhanc motivációit mérlegelje, őt is ugyanazzal a kíváncsisággal mérlegeli az elbeszélő, amivel minden egyéb apróságra is rátekint, és miközben egész sorsot, pszichológiát talál ki neki, azt is megpróbálja megfejteni, hogyan készült a frizurája: "Ez egész jóképű gyerek, hosszú, fényes haja van, lekente; festőnövendéknek is nézhetné az ember, ha civilben volna. Gondolom, gyárba volt; az a temperamentum, aki ordít a meccseken, míg be nem reked. Lehet, hogy nem is rossz gyerek, csak a revolver meg a szurony vadítja,meg hát az eszme." Az elbeszélés a döbbent humánum panaszába torkollik, a csodálkozó tekintet a még mindig érvényesnek tekintett humanizmust - önmagát, magát e tekintetet - állítja szembe az értékeiről mit sem tudó világgal, és éppen ez az ártatlanság válik fegyverré: "Most is, mint a régi háborúban, elképedek néha: hogy merik ezt csinálni, amit csinálnak, hogy merik, mikor itt vagyok a világon? Hiszen látok, hallok mindent. Hogy nem döbbentek meg, hogyhogy ki nem sül szégyenükben a szemök, hogyhogy nem hagyták azonnal abba?" - kérdi a regény vége felé az elbeszélő. Mindezt a legpontosabban Karinthy tragikus abszurdja foglalja össze, akár a mű mottója lehetne: "Hé, marhák! Ide ne lőjenek! Itt emberek vannak!" Ennek megfelelően a regény címe kétféle értelmezési lehetőség közt billeg, pontosabban egyszerre jelenti mindkettőt. Az emberszag utalhat az emberinek a testire történő redukciójára, így az emberszag a humanitástól való megfosztást jelölné, és utalhat arra is, hogy a közelben ember van, a humánum közelségére, lehetőségére, hiszen, bár még nem látni, de már érezni a "szagát". A regény három éven belüli két újrakiadása újabb lehetőséget teremt számunkra egy alig ismert, fontos regényt észrevenni.
Igazán igényes kiadás lehetne ez, elegáns a borító, találunk a könyvben egy képeslapot Szép Ernő képével, és néhány jól kiválasztott idézetet Tandoritól, Kosztolányitól, Füst Milántól, Déry Tibortól, Réz Páltól. Nekem viszont hiányzik egy előszó, ami, ha már mást nem, legalább filológiai támpontokat nyújthatott volna például arról, hogy melyik regény mikor jelent meg, mert még ez sem tudható meg a könyvből, igaz, ehhez előszó se kell, nyugodtan odakerülhetett volna a regények alá. Sajnálatos, hogy az igényes kiadói munkával előállított ünnepi kiadványt (Szép Ernő százhúsz éve született, tavaly pedig halálának 50. évfordulója volt) kissé elrontja a rengeteg sajtóhiba. Persze ha jól meggondolom, mindez nem tud elrontani semmit. Ha van pénzük rá - drága -, vegyék meg, én régen éreztem olyan jól magam, mint Szép Ernő olvasása közben.
Vári György
noran, 2003, 710 oldal, 3600 Ft
