Allen "komoly" filmet rendezett, mely talán attól eredeti, hogy innen is lopott meg onnan isÉ A mag a Theodore Dreiser-regény, az Amerikai tragédia, de az ebből készült parafrázisra, a Hely a tetőn című filmre ugyanúgy találhatunk utalásokat, mint a Bűn és bűnhődésre, Allen régebbi alkotására, a Bűnök és vétkekre, és egyáltalán, a görög sorstragédiáktól kezdve a film noirig sok mindenre.
Hősünk, az ír teniszező, Chris (Jonathan Rhys Meyers) megnyerő modorú fiatalember. Valamikor profi játékos volt, mostanság egy előkelő angol klubban oktató. Simulékony, halk szavú, és szerencséjére szereti az operát - új tanítványa, a tehetős Tom (Matthew Goode) el is hívja egy előadásra, ahol facér nővére, Chloe (Emily Mortimer) is megjelenik. Kölcsönös szimpátia, első randi, halad minden a maga útján, amíg be nem libben a képbe Tom menyasszonya, a sikertelen amerikai színésznő, Nola (Scarlett Johansson), aki más irányba tereli a teniszező vágyait.
Chris és Nola outsider. Nem is csak azért, mert külföldiek egy idegen környezetben, hanem azért is, mert más társadalmi kaszthoz tartoznak, mint a brit testvérpár.
Nagy hátszelet
nem kaptak az élettől; a hiúságok vásárán kénytelenek egyetlen vagyontárgyukat - saját magukat, az érzelmeiket - áruba bocsátani. Pechükre vonzódnak egymáshoz, bár tudják, ez nem éppen kifizetődő. A testvérek sem sokkal gátlásosabbak - Chloe pl. vezető pozíciót szerez a teniszedzőnek egy nagyvállalatnál, mondhatni megveszi a férfit; Tom pedig, ha nem is túl lelkesen, de elfogadja, hogy szülei nem tekintik Nolát megfelelő partinak.
Igazi szociodarwinista példázat Woody Allen filmje, melyből megtudhatjuk, milyen is a (jó)létért folytatott küzdelem, hogyan maradhat életben a leginkább rátermett, és mindebben milyen szerepet játszik a vakszerencse, hisz sorsunk - mint a felvezető, pattogó teniszlabdát mutató képsorból kiderül - egy háló tetején megakadt labdához hasonlatos, néha bizony a véletlen dönti el, hogy elveszítjük vagy megnyerjük-e a meccsetÉ
Demonstrációképpen a film lényegi mozzanatait is a véletlenek alakítják - egy nem várt találkozás, egy figyelmetlenség, egy elszólás, egy késés százszázalékos fordulatokat hoz. Ha közvetve is, de Woody Allen azt üzeni: az élet kaotikus és tökéletesen céltalan, egy kis szerencsével nem csupán előbbre juthatunk, de a legnagyobb bűnöket is könnyedén megúszhatjuk. Így szép lassan csúszunk át karriertörténetből krimibe, miközben Donizetti-, Verdi-, Rossini-operaáriákat hallgatunk. De mi paszszolna jobban? Ugyanakkor a szigetország-ábrázolás sablonos, amolyan "egy amerikai Londonban" típusú (Buckingham Palace, Tate Gallery, Covent Garden) - Allen mentségére szolgáljon, hogy eredetileg New Yorkban tervezte forgatni, csak kissé háklis feltételeit a briteken kívül senki sem teljesítette.